Feleség easylife felszereltséggel

Először arra ébredtem, hogy valami vagy valaki motoszkál a fejem fölött a padláson. Annyit vagyok mostanában egyedül, hogy már nem ijedek meg egykönnyen, de ez azért egy macskának túl nagy volt. Aztán megnyugtattam magam, hogy bármi is történik a padláson, ez nem az én padlásom, aggódjon az akié. 
Másodjára akkor ébredtem fel, amikor a régi időszámítás szerint 6 óra lett. És örömmel vettem tudomásul, hogy az iskolába óvodába indulós belső órámat végre tökéletesen sikerült beállítanom. Pont akkorra, mikorra át kell állítani...
Harmadjára Fütike hangjára ébredtem, ahogy huszonharmadszorra ismételte el a fülembe duruzsolva, hogy meséljek gyerekkoráról. Fogalmam sincs hogyan jutott ez eszébe hajnalban, de nem nagyon volt lelki erőm elgondolkodni rajta, ezért engedelmesen mesélni kezdtem. Az lett a vége, hogy 2 tolófájás között elaludtam, majd mikor meghallottam kívülről a gyerekhangokat, rögtön felhívtam rá a figyelmét, hogy odakint használhatóbb társaságot talál, akik ugyan nem mesélnek a gyerekkoráról, de sok minden másra rávehetőek.
A kinti társaság közben Diát kérte meg, hogy destruktív jelenlétével ne rontsa tovább a hangulatot a szobájukban, inkább csatlakozzon a másik hasznavehetetlen anyatársához a kishálóban. Ezért csatlakoztunk egymáshoz, és próbáltuk utolérni a sebesen iszkoló álommanókat.  
Negyedszerre néhány perccel később ébredtem, amikorra a gyereksereg meggondolta magát, és mégis kinéztek belőlünk valami kihajtható hasznot. Ezt az ágyunkba ugrálással és hangos kiáltásokkal adták a tudtunkra.

A reggeli nem mindenkinek nyerte el a tetszését. Főként nem azoknak, akik szerint a hagyma és a gomba emberi fogyasztásra alkalmatlan élelmiszerek. Tettünk még néhány kétségbeesett kísérletet sárga színű rántotta levadászására a szomszédos asztaloknál végzett reggelizőtársaink maradékai között, de sajnos nem jártunk sikerrel. 

Reggeli után összecuccoltunk, lebeszéltük a gyerekeket a csomagtartóba helyezett fahusángok, vasdarabok, sziklazúzalék egy részének hazaszállításáról. Egy másik részét észrevétlenül helyeztük birtokon kívül. Egy harmadik részt kénytelenek voltunk megtartani a békesség jegyében. 

Előző este hosszan tanakodtunk Diával, hogy a tökéletesen átgondolt, jól szervezett kirándulásunk második napját hol töltsük. Rövid tanulmányozás után szomorúan konstatáltuk, hogy a magunkkal hozott Mátra térképnek nem fogjuk sok hasznát venni, mert hogy a Cserhátban vagyunk. A mobilinternet kapcsolat létesítésével is felhagytunk három hasztalan kísérlet után. Mentőötletként eszembe jutott, hogy van Apcon egy tó, ami nagyon szép és egyszer már jártam ott. Majd ott meglátjuk mi sül ki a dologból.

A megérzéseimet követve meg is találtam a bekötőutat. Még jó, hogy vannak megérzéseim, mert azon kívül az ég világon semmi nem jelölte, hogy ott tó van. Amikor elindultunk rajta, már az is eszembe jutott, hogy milyen egyéb, - autóval, indulatkezeléssel kapcsolatos- érzetek társultak ahhoz a bizonyos apci kalandhoz. Ugyanis a bekötőút tartogatott számunkra néhány meglepetést fél méteres gödrökkel, traktornyommal, sűrű sötét erdővel. Szinte hallottam a hangodat egy-egy merészebb gázfröccsnél. Biztos vagyok benne, hogy Dia is értekezett képzeletben a férjével karosszérialakatos számla ügyében. 

A tó teljesen kihalt volt. Egy kutyát sétáltató páros érkezett csak néhány perccel később, majd sietve távoztak is. Nem volt egyértelmű, hogy a kutya, vagy a saját testi épségük védelmében.
A gyerekek nem voltak elragadtatva a tó nyújtotta élményegyüttessel, ezért összedobtam nekik egy tájfutópályát térképpel és ellenőrzőlapokkal. Hát igen.. a rutin...meg az évek...meg fél óra nyugalom kilátásba kerülése sok mindent kihoz belőlem.

Közben a kicsik találtak egy fára kötözött zsinórt, a zsinór végén egy követ. Azt dobálták a vízbe, és húzták ki. Szerencsére nagyon jól megosztoztak a játékon, mert mindig az egyik dobott, közben a másik ordított, toporzékolt, és a másikat ütötte. Aztán csere.

Hamar kiderült számunkra, hogy a vízparti környezet állandó készenlétet igényel tőlünk ha nem szeretnénk a csomagtartóból teljes száraz ruhaszettet előrángatni és 32 fokra fűtött utastérrel sietve hazatávozni. Mivel éreztük, hogy ennek az eshetőségnek percenként nő a valószínűsége, inkább elindultunk egy kisebb túrára. A piros kör jelzés volt a legszimpatikusabb. Később áttértünk a piros keresztre, majd megállapítottuk, hogy ezzel a túrázási módszerrel kicsit nehéz visszatalálni a kiindulási pontra, és akármilyen más szimpatikus jelzés is keresztezte az utunkat, mi kitartottunk a piros kereszt mellett. Rajtunk kívül még egy fekete felhőnyi muslinca is ezen a véleményen volt, és meggyűlt a bajunk velük rendesen, mert minden nyitva felejtett, vagy szándékosan nyitva tartott arcnyíláson betolakodtak. Körülbelül 1 kilométerig jutottunk, amikor is a gyerekek kérésére visszafordultunk a kocsihoz. 

Amikor tépettünk lefelé a kocsival a halálhágón, mászott velünk szembe egy mérsékelten elhízott, gyöngyöző homlokú család. Minden ablak le volt húzva, ezért tisztán hallottam ahogy anyuka szemrehányó tekintetét látván apuka csak ennyit mormogott az orra alá: "A mi BMW-nk alja alacsonyabban van." Elképzeltem magam előtt a jelenetet, mikor 1 órával ezelőtt közelharcot vívtak egymással az uticél autóval való megközelíthetőségéről.

A hazafelé úton tettünk egy kísérletet a Tatiék selypi házának megtalálására, lefényképezésére, de csak annyi emlékem maradt meg róla, hogy 30 évvel ezelőtt a kapu zöld volt, és az út másik oldalán sín található. Gondolom sejted, hogy ennyi információval nagy szerencse kellett volna, hogy megtaláljuk. De nem is baj, mert betelt az SD kártya a fényképezőn, így a megtalálás legnagyobb hozadéka esetleg a kapu előtt elkiáltott "Hurrá!" lehetett volna. 

Miután esküt tettem, hogy apáéknál már nyoma sem maradt a disznóvágásnak, Anna hajlandó volt bejönni velünk. A reggel elfogyasztott tojásrántotta óta keletkezett méretes űr ellenére sem támadt kedvem egyik disznótoros ételhez sem, ezért néhány körte mellett beszélgettünk el.
Olyan későn értünk haza, hogy Fütike már mélyen aludt a kocsiban. Rég emeltem már meg alva. Majdnem be is estem vele a tuják közé.