Feleség easylife felszereltséggel

 Na, épp fürdenek a drágaságok, és Anna tanitja Fütikét hogyan kell vizes kézzel pattit (pattogatott kukoricát) enni a kádban. Úgyhogy ráérek megirni a mai kalandunkat. 
Anya csodás ötlete volt, hogy menjünk ma délután korizni. Majd én Annával korizok, ő meg Fütikével sétálgat a Népkertben, vagy ha lesz kedve a kicsi is korizik.
Mentem 4kor az iskolába Annáért, és a koripályán találkoztunk Anyával meg Fütikével. Fütikén egy bölcsis melegitőgatya volt, mert bepisilt és nem vittem váltást. Mondom, sebaj, visszasétálok a kocsiig, van ott egy kinőtt overál, jó esz az, addig Annával vegyétek fel a korit. Már a kocsitól visszafelé elkezdett gyötörni a balsejtelem, és mikor odaértem és Anna lábára néztem, beigazolódni látszott, hogy még nyárról nem cseréltem le a görkorikerekeket jégkorira. Úgyhogy a lányom üldögélt a koripálya melegedőjében a világ legnagyobb nyugalmával görkoriban. És a legfurcsább, hogy se Anyának, se neki nem tűnt fel azalatt a röpke 9 perc alatt, mig az Anna torkos, vastagszárú lábára fel lehet tuszkolni egy ilyen korcsolyát, hogy amit húzkodnak, az NEM korcsolya. 
Persze én már nem szoktam pánikba esni ilyen apróságtól, az agyam egyből adrenalin által hajtott válságfokozatba kapcsol és 5 szükségmegoldást is tud prezentálni 3 perc leforgása alatt. A jó él ott volt a csomagban, csak imbuszkulcs kellett volna hozzá. Ha nyár van és ki van rakva minden kirakható a ruhámból, nem okozott volna problémát megoldást találnom, de megmondom őszintén sapkában, kesztyűben, kabátban, sálban, 4 napos kialvatlan fejjel a megkérdezett férfiakon a segitő szándék legkisebb jele sem látszott. Szerencsére azt kideritettem, hogy az épület másik végében működik egy korcsolyakölcsönző is, úgyhogy futottam tovább. Ekkorra már a nagyobbik gyerekem csatlakozott hozzám bőgve, bőgés közben válogatott szidalmakat szórva rám, hogyan lehetek ennyire hülye, hogy a koripályára görkorit hozok neki. Nem sokáig élvezhettem ezt a kivételes nyugalmi helyzetet, mert csatlakozott hozzá a kisebbik is bőgve. Ő nem fogalmazott annyira egyértelműen mint a nővére, mikor a bőgés okát firtattam. Két orditás között egy-egy aaaaanyaaaaaa volt csak a válasz. Szóval igy jutottunk el a kölcsönzőbe, ahol szintén nem volt imbuszkulcs, viszont volt korcsolya. Megint vissza a kocsihoz pénzért. Fütike oda is követett, természetesen orditva. Ekkor már kicsit kezdtem bepöccenni, úgyhogy azért sem vettem ölbe, hiába nyújtogatta a kezét, feszigette a lábát, ahogy egy 3 éves, éppen hisztitző gyereknek illik. Éreztem a hátamon a megvető tekinteteket, amit meg is értek, hiszen ők nem tudták egyrészt, hogy a gyerekem hány kiló, másrészt, hogy milyen elégedett, győztes mosolyt rejtene a sála mögé ha sikerülne az akció, harmadrészt, hogy a kölcsönzőben egy 32-es korcsolyával az ölében ott hagyott lányom milyen szintű hattyú halálát képes előadni, ha azt fel kell próbálnia. Szóval végülis kikölcsönöztük a korit, és még Anna és Anya felvarázsolták a kis 32-es lábcsodára, én a sportcsarnok lépcsőjén lecseréltem a vizes melegitőnacit a kinőtt overálra. Ekkor szembesültem vele, hogy váltás alsónacit sem vittem a bölcsibe, a fiamon egy 10 évesre való kinyúlt gumijú őskorból ott maradt alsógatya volt, amit csak a melegitő tartott. Úgyhogy amint elengedtem a bokájáig csúszott, tehát egy kézzel tartottam a gyereket, (mezitláb csak nem rakhatom le a -3 fokos lépcsőre), másik kézzel tartottam a bugyit, harmadikkal próbáltam beleoperálni a kinőtt overálba, miközben ő segitségképpen tiszta erőből, két kézzel próbálta becsukni a hátunk mögött lévő kovácsolt vas kaput. 
Ez is meglett, ugyan közben végleg besötétedett, de minden készen állt a korizásra. Annával 1 kört se tudtam menni, Fütike annyira orditott, hogy én vegyem fel ne Nagyi. Tettünk még egy próbálkozást, Anna egyedül korizik, én meg Fütit koriztatom, de ennek is sirás lett a vége. Úgy határozott a tanács, hogy Anya marad Annával, én meg hazamegyek Fütikével. Valahogy úgy élt az emlékeimben, hogy Anya tud korizni, gyerekkorában ezerrel nyomta. Hát, nem tud. Elmenőben még visszanéztem a pályára, és nem nyugtatott meg a látvány. Anna tavaly óta elég sokat felejtett, ráadásul a kölcsönkori másképp viselkedett a jégen, úgyhogy folyamatosan kereste a biztos kezet maga körül, amire tisztán látszott, hogy az Anyáé a legkisebb mértékben sem alkalmas. Mert Anya Kb úgy korizott, mint aki 8 sör és 4 feles után kapaszkodva próbál eljutni a wc-re hányni, de nem sikerül.
De azért nem mondható, hogy rajtam egy kis aggodalom úrrá tud lenni, ha lehetőség nyilik, hogy a hisztis, éhes, taknyos fiamat hazavihessem, megetethessem és kihámozhassam a térdig érő overálból és a kinyúlt alsónaciból. 
Azért becsületemre legyen mondva, félig ott járt az eszem náluk, mert kocsiba beszálláskor Fütike fejét vertem a kocsiajtóba, kiszálláskor a lábát. Mivel eddig is bőgött, olyan nagyon nem fel sem tűnt, csak otthon mesélte el panaszosan. 
Nemsokára hazaértek anyáék is utánunk. Már a lépcsőházban hallottam Anna orditását, ami most komolyan megijesztett. Potyogó könnyekkel, a nyakamba hanyatolva zokogta, hogy Nagyi átment az ujján korcsolyával. És fel is mutatta bizonyitékként, hogy még hajlitani sem birja, és nagyon nagy a baj, és hogy a koripálya óta sir fájdalmában. Ekkorra megérkezett Nagyi is röhögve. Kiderült, hogy megint bevettem a haldokló hattyú figurát. A baj nem volt akkora. De haza kellett jönniük, mert a balszerencsének ma este nem volt máshol dolga. Nagyi annyira térdre esett, hogy alig birt járni, ami mondjuk a kortudásából kikövetkeztetve várható volt, egyedül az volt kérdéses, hogy előre vagy hátra fog elesni. Pisiltek valami bokorba, miközben Anna elhagyta a bugyiját, amit nem is nagyon értettem, de a röhögéstől nem tudták elmagyarázni a technikai kivitelezést. Aztán az este végső megkoronázásaképpen Anya légiesen átsiklott a földön fekvő gyereken. Ez után már nem kisértették tovább a balszerencsét és hazajöttek.  
Az a jó bennünk, hogy ez az eset senkinek nem vette el a kedvét. Azt tervezzük, hogy mikor megyünk legközelebb... :)