Feleség easylife felszereltséggel

Bulis nap

Mivel nem elég itthon a gyerek, ezért elterveztem, hogy beújítunk még egyet (nevezetesen Csengét) és egy ultracsajos napot tartunk.

Rövidre terveztem a pénteki napot, hogy minél többet velük lehessek és villogtassam a szuperanyaságomat. Mert az alapszabály, hogy amikor kölcsöngyerek van nálad, akkor úgy kell viselkedned, mint máskor soha. Nem égetheted a saját pulyádat azzal, hogy előadod a legrosszabb énedet, például énekelsz a vécén, vagy délig döglesz az ágyban, vagy suttyomban felkajálod egy etióp család 10 éves csokimennyiségét, vagy asztalra dobott lábakkal Született feleségeket bámulsz. Ilyenkor be kell dobni mindent amit valaha hallottál a szuperanyákról és villantani kell. Ez nem kérdés. 

Szóval rövidre terveztem a pénteket, de természetesen megint az utolsó pillanatra hagytam egy munkát, ami miatt nemhogy rövidre sikerült a nap, de még el sem indultam haza Egerből amikor már a gyerekek hazaértek a busszal. Hát mondom így sem rossz, majd elhitetem, hogy pontosan azért vagyok menő szülő, hogy ennyire megbízom a gyerekemben és egyedül hagyom este. Ezért nem is paráztam túl, csak belibbentem, lazán köszöntöttem őket és tüntetőleg szó nélkül hagytam, hogy pattogatott kukoricáznak és filmet néznek feltett lábakkal. Még azt is el tudtam adni, hogy azért nincs vacsi, mert együtt akartam megcsinálni velük. Okozott némi problémát, hogy Csenge még életében nem pucolt se krumplit se tojást. Ezért nem is tartotta akkora nagy bulinak ezt a főzőcskésdit. Azért valahogy mégis összejött és bekajáltunk. Nem vagyok hozzászokva a rossz evő gyerekekhez, ezért még csak álmomban sem gondoltam volna hogy a finom utalás, hogy "Én a tojást jobban szeretem a rakottkrumpliban mint a krumplit" azt fogja jelenteni, hogy egy megveszekedett falatnyi krumpli nem fog a szájába jutni ma este. Kicsit aggasztott a dolog , de gondoltam a fél zacskó pattogatott kukoricának köszönhetően valószínűleg megéli a reggelt. 

Na és hol altatja vajon egy szuperanyu a gyerekeket? Hogyan éri el, hogy a gyereksereg térdre boruljon a nagyságától? Nem kell hozzá semmi más, csak egy sátor... A szobában...

Az izgalmamban elfogyasztott tetemes mennyiségű rakott krumplinak köszönhetően képtelen voltam fent maradni addig ameddig a gyerekek, ezért rájuk bíztam a további sorsuk intézését és bevonultam aludni. 

Reggelire sajtos meleg szendvics volt kakaóval. Adu ász. Gyermekétkeztetésből összegyűjtött tapasztalataim szerint nincs olyan típus, aki ezt ne enné meg.
Most már tudom, hogy van. A Csenge reggeli fogyasztását elnézve komoly aggodalmaim támadtak. Egy pillanatig erősen gondolkodtam, hogy beüssem e a google-be a "mesterséges táplálás házilag" keresőkifejezést, de végülis arra jutottam, hogy még megvárom az ebédet.

Kicsit alábecsültem a - 3 nő egy fürdőszoba - problémakör jelentőségét, mert addig szöszmötöltünk, hogy végül sikerült felállítani a fallabdapályáról késés 15 éves világrekordját. Mire beterelgettem  és cipőcserére bírtam a csapatot, addigra pontosan 25 perc telt el az 1 órás foglalásunkból. De minden rosszban van valami jó, mert így pont az a 25 maradt le a végéről, ami a fáradságból és csalódásból származó hisztifélóra szokott lenni. Nem is rossz...    

Fallabda után ebédelni indultunk, mert Csenge farkas éhes volt. Na, ezen mondjuk egy pillanatig nem csodálkoztam.
Minimum a Pizza Club az a hely, amit egy csúcsmenő anyuka egy ilyen napra megengedhet magának. Mi maradtunk is a minimumnál, mert a tény, hogy Annára pont jó a felnőtt S-es méret egy kicsit odavágott a havi költségvetésünknek.

Tehát a Pizza Clubban kiderült, hogy a pénztárcám tartalma és az elfogyasztani kívánt ételmennyiség ára nem lesznek arányban, ezért elindultam pénzt felvenni. Azért szántam egy külön bekezdést a pénzfelvételnek, mert OTP automatához jutni most a Pizza Clubból több, mint kalandos. Az újonnan épített híd nem vezet sehová, a patakparton minden széttúrva. A Dobó téren egy szűk átjárón lehet közlekedni csak a templom oldalán, majd mire az egészet megkerülve eljutsz a Centrum oldalában lévő automatához, akkor szembesülsz vele, hogy néhány markoló állja el az utat. Mire továbbcammogsz a szemerkélő esőben és bokáig érő sárban a felbontott Bajcsy-n, addigra már nem csak az étvágyad, de az életkedved is elmegy.

Azért a kisdobótérre viszaérve egy kis örömöm is akadt. Mégpedig káröröm formájában, mert egy 15 centis tűsarkokon egyensúlyozó hölgyre lettem figyelmes, aki épp az általam előzőekben megjárt útvonal felé indult. Na ha nekem túrabakancsban elment az életkedvem, ő szerintem holnap feketére festi a körmeit és belövet egy szemöldökpirszinget a hangulatához.  

A pizzát pont kihozták mire odaértem, ezért legalább unaloműzőnek is jó volt ez a kis kirándulás Mordorba. Hálistennek Csengének végre valami elnyerte a tetszését, és fejenként 5 szeletet pucoltak be. 
Az ebédet fagyizással zártuk. Mivel a két leányka átlagosan nagyjából annyit beszél mint egy kis költségvetésű gyógyszerreklámban a narrátor, ezért jogos volt a félelmem, hogy a hófehér sáljuk tartalmazni fogja a fagyikompozíció teljes színvilágát. Felhajtottam hát a fejükre. 

Mire hazaértünk Csengéért már ott is volt az anyukája, úgyhogy délutánra kettesben maradtunk. Fényképalbumot állítottunk össze, és próbáltuk megmenteni Gombócka szájából őket. Miután kirágta a sátor alját, Anna pólóinak a felét, az ágy lábát, a szőnyeget, a kaktuszt, a hangfal zsinórját és a gumitömítést, egy percig nem volt kétségem afelől, hogy egyből rá fogja magát vetni a fényképekre. Nem is csalódtam. Néhány percig elvolt a papírgalacsinnal amit odagurítottunk neki prédául, de mire újra odanéztünk már a fotóalbum sarkát kerekítette rojtosra. Kicsit kártékony állatka lett belőle. Egyébként nagyon jól szórakoztunk ketten. Mióta ketten vagyunk, az első igazi anya-lánya program volt amit mindketten élveztünk.  

Nem tudom miért, de valahogy kényszeresen törekszem az itthoni átlagos statisztikai létszám fenntartásához. Ma estére már muszáj volt Bencét áthívnom a sátrunkba. Most éppen filmet néznek a laptopon bent. Kicsit különös társítás. 

Egy végtelen nap

Hát ez egy olyan nap volt, ami soha, de soha nem akart véget érni. Mikor azt gondoltam, hogy most már talán nyugisba mennek át az események, akkor hirtelen jött még egy hullám amit meg kellett lovagolni. 

Reggel úgy döntöttem, hogy megérdemlek egy kis bűnözést és 5.45-kor engedélyeztem magamnak még 15 perc alvást. Nem tudom, hogy a szem körüli ráncok eltüntetésére használt shea vaj ment a szemembe, vagy a tudatalattim műve volt, de sikerült a telefont 5.59 helyett 6.59-re állítani.
A szervezetemnek szerencsére 6.02-kor gyanús lett a szokatlan kényeztetés, ezért megkíméltem magam egy 1,5 perc alatt végrehajtott gyerekébresztés-öltözés-reggeli-fogmosás-uzsi-kombináció nyilvánvalóan stresszes kivitelezésétől. 

A szokásos reggeli program light verzióját (kettővel kevesebb szereplős változat) a Kispál és a Borz Föld Kaland Ilyesmi című albumának kétszeri meghallgatására folytattuk le. A dalokhoz illő mélabús-kiábrándult öngyilkos jelölt hangulatban. 

A napot bemelegítésként egy 1,5 órás dinamikus jógaórával kezdtem, majd előételnek szintén 1,5 órát töltöttem az Apeh kihallgatóbizottsága előtt, akik köztörvényes bűnözőként kezelve szegezték nekem a furcsábbnál furcsább kérdéseket, hogy felgöngyölítsenek egy tőlünk független ügyet. A végére már úgy ültünk ott a könyvelővel vállunk közé húzott nyakkal, mint a rossz gyerek a szülei előtt. El sem követtünk semmit, mégis izgultunk, hogy biztos kitalálnak valamit amit mégis elkövettünk. 

Aztán onnan a szokásos "vezetői meetingre" rohantam a Merengőbe. Most az a magánirodánk. Zavaró körülményektől mentes meleg hely, ahol van szék, meg asztal, meg kaja, meg wc. Mondjuk közben körülöttünk megebédel 6 turnus menüző, de minket ez nem nagyon izgat. Eszünk valamit és közben tervezünk, döntünk, ötletelünk. 

Innen az iparkamarához mentem Széchenyi kártyát igényelni, ahol meghallgattam 3 pénzügyi termék ismertetőjét, majd sietve az iskola felé vettem az irányt. Út közben már éreztem, hogy ki kell töltenem az űrt, amit a 17 perc alvástöbblettel és a -1 gyerek reggeli felkészítésével nyertem, ezért gyorsan felhívtam Évát, hogy kikölcsönözhetem e a gyerekét az iskolából anyai ösztönöm kiélése céljából. Azt mondta, hogy ha ennyire nem bírok magammal, vigyem nyugodtan, ne is nézzek vissza.

A gyermek megszerzése némi akadályba ütközött, mert Bence napközistanárnénijét nem vette le a lábáról sem a kedves mosolyom, sem a Tamaris csizmám, de még a fekete BMW-m sem. Üzenőbe beírás hiányában anyuka felhívását, és részletes önéletrajzot követelt tőlem. Mire egyáltalán elkezdett az arcáról olvadozni a fagyos tekintet, már a falat kapartam tehetetlenségemben. Mert ugye sietni kellett volna a koripályára. Ott ugyanis 16.45-kor jéghokiedzés kezdődik és egy zöld traktorral letúrnak a pályáról mindenkit aki még akkor is ottfelejti magát. Az idő meg csak rohant.
Végül a nő lejegyzetelte az adataimat, a telefonszámot amin a szóban forgó gyermek állítólagos anyját felhívtam, még egyszer utoljára végigmért tetőtől talpig (gondolom, hogy majd később a rendőrségi fantomkép készítőnek kellő információt tudjon szolgáltatni), aztán áldását adta a távozásunkra. Nem tudom egyébként mire gondolt, minek akarnék magamnak lopni egy 11 éves gyereket, aki ráadásul magasabb nálam. Azt sem tudom miért veszik ezt ennyire szigorúan. Kíváncsi lennék a statisztikákra, hogy vajon Magyarországon egy év alatt hányszor lopnak el a napköziből rossz arcú idegenek negyedikes gyereket.

Na mindegy, végre együtt volt a kocsimban a kellő mennyiségű és minőségű gyerek: Csenge, Anna, Bence. És döngettünk a koripályára. Azaz még egy kitérőt kellett tenni, mert kérdésemre, hogy kinél van kp, nem a felnőttkörben megszokott választ kaptam, hanem ilyeneket: "Nálam nincs! nálam 20 Ft! Nekem nem is adsz zsebpénzt, honnan lenne?". Automatát kellett keresni, de a lehető leggyorsabban lezavarható helyen, mert már közel 4 óra volt ekkorra. A plázás automata nem mondható a legegyszerűbb megoldásnak, főleg ha rosszul méred fel a parkolóban, hogy a fejed fölött pontosan hol helyezkedik el az otp bank és ezért oda-vissza majd 300 métert kell rohannod a placcon keresztül.

Végül odaértünk és mind a négyen a koripályán voltunk még negyed 5 előtt. Korizás közben telefonos lelkisegélyt nyújtottam az állami bölcsőde rendszer újabb áldozatának, aztán élő lelkisegélyt a lánynak, akinek azt mondták, hogy "Ne száguldozz így a korcsolyapályán, mert elesek mint a múltkor". Aztán vártuk Senkibácsit a traktorján. Azért lett Senkibácsi, mert első alkalommal megkért, hogy ne hívják a gyerekek bácsinak. Én meg megkérdeztem, hogy akkor hogy szólíthatjuk. Azt mondta Senkinek. A gyerekek szemében mindenki aki 20 év fölött van és férfi az bácsi, ezért lett Senkibácsi. Egyébként ez egy gyűjtőfogalom, mert mindenkit takar aki a koripályán dolgozott, dolgozik vagy dolgozni fog bármilyen minőségben. Szóval Senkibácsi nem akart megérkezni, de a végtelen napom következő időpontja már nagyon kezdett szorongatni, ezért a gyerekeket lecsalogattam a pályáról egy sültkrumplival meg egy forró csokival. Tudok én a gyerekek nyelvén, ha kell. 

A kölcsöngyerekek kézbesítése után a sajátomat is lekézbesítettem a Szakali-Námor család rezidenciájába. A rezidencia megközelítése mellé már csak néhány baljós zongoraakkord kellene, kész lenne a horrorfilm. Vak sötét, sehol egy udvari lámpa. Megállsz az út szélén, kinyitod az autóbejáró kaput, jobbra sorakozik 5-6 megtömött fekete zsák, ellopakodsz a sötétben a teraszig, megzizzen a szélben a takarófólia ami az egész teraszt átláthatatlanul takarja, és óvatosan tapogatva keresed rajta a rést, amin be tudsz jutni. Hát, nem csoda, hogy Anna riadt szemekkel csak annyit kért: "Siess vissza". 

A nap zárásaként, mintegy keretbe foglalva az egészet, tartottam egy 1,5 órás dinamikus helyettesítő jógaórát, amin egyszerűen nem akartak elfáradni az emberek. Nekem már a 15. csaturangánál erősen remegett a hangom meg a kezem, és kétséges volt, vissza tudom e nyomni felfelé néző kutyába a pozíciót vagy szégyen szemre orczára terülve szétkenődök a linóleumon. Őket meg hiába kérdeztem a pihenésről, egyik sem szólt egy szót sem. 
Természetesen becsületesen helyt álltam, és hárman is megkérdezték a csoportból, hogy tartok e én is délutáni jógákat, mert erősen érdeklődnének. 

És ez kárpótolt mindenért. És ezzel jól ért véget ez e végtelen nap. 

A mai nap címszavakban: 

- Reggel Anna a fürdőszobából örömmel kiabált, hogy "Anya, gyere, ezt nézd meg milyen cuki!" A mosógépen a ruhakupac tetején egy pici egérke néz engem. "
- A reggeli jóga után a pláza parkolóban legalább 8 percig kerestem a parkolójegyet, ami a kocsiba beülés pillanatában még megvolt. Annyira kikészítettem magam, hogy majdnem sírtam dühömben, végül meglett a harmadjára kipakolt pénztárcámban.
- Biciklivel mentem dolgozni a Hadnagy útról, de elfelejtettem időjárást nézni reggel. Úgy éreztem egy pulcsi lesz a megfelelő viselet mára. 3 fok volt.
- Az APEH megbüntetett 70 ezer forintra, mert a cég nem adott be valami bevallást. 
- Hazaérkezve éppen 1,5 órám volt a vacsorafőzésre, kis rendrakásra, összekészülődésre jóga előtt. Közben rájöttem, hogy az időkihasználásnak van egy fajta természetellenes végpontja. Például, amikor a serpenyőbe löttyintett kanálnyi olaj felmelegedési idejét  ki tudod használni néhány, a pulton szétszórt játék helyére szállításával és egy kis kupacnyi kínából érkezett random egymásra halmozott ez-az átválogatására. Na, az természetellenes szerintem.  
Nem segített az sem, hogy Fütike talált a járdán egy csomag vaníliáscukrot és a fejébe vette, hogy sütit akar belőle sütni. Na a 1,5 óra arra is elég volt, hogy egy muffint összedobjon. Természetesen úgy, hogy egy percig se jusson eszébe sem az, hogy a talált kincsén kívül más említésre méltó is van a sütiben, sem az, hogy nem ő csinálja egyedül az egészet. Sikerült amúgy. :)
- Fütike legnagyobb húzása amúgy nem ez volt. Gyanúsan sokáig tartó sírásmentes közös udvari játék után bekukkant a bejárati ajtón: "Anya, gyere már, le kell mosnod a garázs falát. Gerivel bombáztuk egymást sárral, aztán le akartuk szedni a falról és kicsit elkenődött." 

A múlt heti haloween parti: 

Remélem nem látszik, hogy a parti kezdete előtt fél órával vált számomra világossá, hogy komolyan gondolják. És tényleg be akarnak öltözni. Igyekeztem. 

Először arra ébredtem, hogy valami vagy valaki motoszkál a fejem fölött a padláson. Annyit vagyok mostanában egyedül, hogy már nem ijedek meg egykönnyen, de ez azért egy macskának túl nagy volt. Aztán megnyugtattam magam, hogy bármi is történik a padláson, ez nem az én padlásom, aggódjon az akié. 
Másodjára akkor ébredtem fel, amikor a régi időszámítás szerint 6 óra lett. És örömmel vettem tudomásul, hogy az iskolába óvodába indulós belső órámat végre tökéletesen sikerült beállítanom. Pont akkorra, mikorra át kell állítani...
Harmadjára Fütike hangjára ébredtem, ahogy huszonharmadszorra ismételte el a fülembe duruzsolva, hogy meséljek gyerekkoráról. Fogalmam sincs hogyan jutott ez eszébe hajnalban, de nem nagyon volt lelki erőm elgondolkodni rajta, ezért engedelmesen mesélni kezdtem. Az lett a vége, hogy 2 tolófájás között elaludtam, majd mikor meghallottam kívülről a gyerekhangokat, rögtön felhívtam rá a figyelmét, hogy odakint használhatóbb társaságot talál, akik ugyan nem mesélnek a gyerekkoráról, de sok minden másra rávehetőek.
A kinti társaság közben Diát kérte meg, hogy destruktív jelenlétével ne rontsa tovább a hangulatot a szobájukban, inkább csatlakozzon a másik hasznavehetetlen anyatársához a kishálóban. Ezért csatlakoztunk egymáshoz, és próbáltuk utolérni a sebesen iszkoló álommanókat.  
Negyedszerre néhány perccel később ébredtem, amikorra a gyereksereg meggondolta magát, és mégis kinéztek belőlünk valami kihajtható hasznot. Ezt az ágyunkba ugrálással és hangos kiáltásokkal adták a tudtunkra.

A reggeli nem mindenkinek nyerte el a tetszését. Főként nem azoknak, akik szerint a hagyma és a gomba emberi fogyasztásra alkalmatlan élelmiszerek. Tettünk még néhány kétségbeesett kísérletet sárga színű rántotta levadászására a szomszédos asztaloknál végzett reggelizőtársaink maradékai között, de sajnos nem jártunk sikerrel. 

Reggeli után összecuccoltunk, lebeszéltük a gyerekeket a csomagtartóba helyezett fahusángok, vasdarabok, sziklazúzalék egy részének hazaszállításáról. Egy másik részét észrevétlenül helyeztük birtokon kívül. Egy harmadik részt kénytelenek voltunk megtartani a békesség jegyében. 

Előző este hosszan tanakodtunk Diával, hogy a tökéletesen átgondolt, jól szervezett kirándulásunk második napját hol töltsük. Rövid tanulmányozás után szomorúan konstatáltuk, hogy a magunkkal hozott Mátra térképnek nem fogjuk sok hasznát venni, mert hogy a Cserhátban vagyunk. A mobilinternet kapcsolat létesítésével is felhagytunk három hasztalan kísérlet után. Mentőötletként eszembe jutott, hogy van Apcon egy tó, ami nagyon szép és egyszer már jártam ott. Majd ott meglátjuk mi sül ki a dologból.

A megérzéseimet követve meg is találtam a bekötőutat. Még jó, hogy vannak megérzéseim, mert azon kívül az ég világon semmi nem jelölte, hogy ott tó van. Amikor elindultunk rajta, már az is eszembe jutott, hogy milyen egyéb, - autóval, indulatkezeléssel kapcsolatos- érzetek társultak ahhoz a bizonyos apci kalandhoz. Ugyanis a bekötőút tartogatott számunkra néhány meglepetést fél méteres gödrökkel, traktornyommal, sűrű sötét erdővel. Szinte hallottam a hangodat egy-egy merészebb gázfröccsnél. Biztos vagyok benne, hogy Dia is értekezett képzeletben a férjével karosszérialakatos számla ügyében. 

A tó teljesen kihalt volt. Egy kutyát sétáltató páros érkezett csak néhány perccel később, majd sietve távoztak is. Nem volt egyértelmű, hogy a kutya, vagy a saját testi épségük védelmében.
A gyerekek nem voltak elragadtatva a tó nyújtotta élményegyüttessel, ezért összedobtam nekik egy tájfutópályát térképpel és ellenőrzőlapokkal. Hát igen.. a rutin...meg az évek...meg fél óra nyugalom kilátásba kerülése sok mindent kihoz belőlem.

Közben a kicsik találtak egy fára kötözött zsinórt, a zsinór végén egy követ. Azt dobálták a vízbe, és húzták ki. Szerencsére nagyon jól megosztoztak a játékon, mert mindig az egyik dobott, közben a másik ordított, toporzékolt, és a másikat ütötte. Aztán csere.

Hamar kiderült számunkra, hogy a vízparti környezet állandó készenlétet igényel tőlünk ha nem szeretnénk a csomagtartóból teljes száraz ruhaszettet előrángatni és 32 fokra fűtött utastérrel sietve hazatávozni. Mivel éreztük, hogy ennek az eshetőségnek percenként nő a valószínűsége, inkább elindultunk egy kisebb túrára. A piros kör jelzés volt a legszimpatikusabb. Később áttértünk a piros keresztre, majd megállapítottuk, hogy ezzel a túrázási módszerrel kicsit nehéz visszatalálni a kiindulási pontra, és akármilyen más szimpatikus jelzés is keresztezte az utunkat, mi kitartottunk a piros kereszt mellett. Rajtunk kívül még egy fekete felhőnyi muslinca is ezen a véleményen volt, és meggyűlt a bajunk velük rendesen, mert minden nyitva felejtett, vagy szándékosan nyitva tartott arcnyíláson betolakodtak. Körülbelül 1 kilométerig jutottunk, amikor is a gyerekek kérésére visszafordultunk a kocsihoz. 

Amikor tépettünk lefelé a kocsival a halálhágón, mászott velünk szembe egy mérsékelten elhízott, gyöngyöző homlokú család. Minden ablak le volt húzva, ezért tisztán hallottam ahogy anyuka szemrehányó tekintetét látván apuka csak ennyit mormogott az orra alá: "A mi BMW-nk alja alacsonyabban van." Elképzeltem magam előtt a jelenetet, mikor 1 órával ezelőtt közelharcot vívtak egymással az uticél autóval való megközelíthetőségéről.

A hazafelé úton tettünk egy kísérletet a Tatiék selypi házának megtalálására, lefényképezésére, de csak annyi emlékem maradt meg róla, hogy 30 évvel ezelőtt a kapu zöld volt, és az út másik oldalán sín található. Gondolom sejted, hogy ennyi információval nagy szerencse kellett volna, hogy megtaláljuk. De nem is baj, mert betelt az SD kártya a fényképezőn, így a megtalálás legnagyobb hozadéka esetleg a kapu előtt elkiáltott "Hurrá!" lehetett volna. 

Miután esküt tettem, hogy apáéknál már nyoma sem maradt a disznóvágásnak, Anna hajlandó volt bejönni velünk. A reggel elfogyasztott tojásrántotta óta keletkezett méretes űr ellenére sem támadt kedvem egyik disznótoros ételhez sem, ezért néhány körte mellett beszélgettünk el.
Olyan későn értünk haza, hogy Fütike már mélyen aludt a kocsiban. Rég emeltem már meg alva. Majdnem be is estem vele a tuják közé.   

Diától kaptam ajándékba szülinapomra egy csajos hétvégét. A megvalósulás tervezett időpontja ez a mostani volt. A tervezési időszakban azonban egy apró bökkenő támadt, ugyanis azzal kellett szembesülnünk, hogy egyikünk férje sem tartózkodik az országban, így a létszámunk 4, azaz négy darab nemben, korban különböző gyermekkel bővül. Ettől még csajos hétvége lesz, csak egy kicsit másképp. 

Péntek délben kezdődött a tulajdonképpeni startolás, mert reggel akárhogyan próbáltam összeállítani egy őszi túrakollekciót a gyerekeknek, néhány kiegészítő mindenhogy hiányzott. Úgymint cipő, nadrág, zokni. Vásárolni indultunk hát, amire nem is szeretnék mélyebb tartalmakkal kitérni, mert egyrészt nem tartozik szorosan a tárgyhoz, másrészt pedig közvetlen, tartós személyes tapasztalatokkal rendelkezel magad is egy efféle vásárlás kimeneteléről. Nosztalgiával meg is emlékeztünk egy bizonyos Decathlonos vásárlásról, mely nagyjából ugyanebben az időben történt egy évvel ezelőtt mikor is szem nem maradt szárazon. 

Péntek estére két meghívásunk is érkezett. Egy igazi falusi disznóvágás előestéje apáéknál, vagy egy "before party" a nagy csajos hétvége előtt Diáéknál. A disznóvágás előestével csak két baj volt. A disznó és a vágás. A lányod kategorikusan kijelentette, hogy ahol ez a két fogalom találkozik, találkozni fog, vagy a közelmúltban találkozott, oda ő be nem teszi a lábát, pont, pecsét. 
Ezért hát kizárásos alapon Diáéknál töltöttük az éjszakát, majd a reggelt és a fél szombat délelőttöt... Lássuk be, kicsit nehéz apai tekintély nélkül ténykedésre bírni négy gyereket. 

Az én utaspárosom Máté és Fütike lett. Az életüket csak az a fél méter mentette meg ami a két ülés között van. Csak annyit mondok, hogy a kommunikációjuk csapnivaló, a harcmodoruk pedig életveszélyes. 

Az uticél Hollókő volt, és hálistennek ténylegesen oda is értünk szerencsésen. Amikor a nagyobb gyerekek meglátták a vár feliratú tábla mögött a masszív emelkedőt, csak annyit mondtak, hogy "Anya, oda nézzetek csak, na az az a hely, ahova mi nem megyünk".
A kisebb gyerekek hiába látták volna meg a táblát, sok hozzáfűznivalójuk nem lett volna, mivel nem tudnak olvasni. De meg sem látták, mert addigra már rég a temetőben kardoztak egy bottal. És, hogy miért a temetőben? "Hogy a vesztest rögtön el lehessen temetni."

Nagyjából félórányi győzködés eredményeképpen hajlandóságot mutattak az elindulásra, majd újabb 10 perc sem telt el, és sikeresen lebeszéltük őket a 2 méteres fahusángok magukkal vonszolásáról is. 

A hollókői vár viszonylag ingerszegény, kevés látványos, interaktív elemmel ellátott turisztikai célpont. Ami nem is lenne baj, hiszen egy vártól ez a kívánatos viselkedési forma. Csak a videojátékon és tom és jerryn szocializálódott korosztálynak jelent kihívást szórakozást találni egy ilyen helyen. Mi Diával csodálatosnak találtuk a kilátást, a korhűséget, a rekonstrukciós munkákat. Nagyon korrekt kis vár. 

A gyerekek először felmásztak a várfalakra, majd kavicsokat dobáltak le a gyanútlan várlátogatókra, ettek ittak, ástak. De végül megtalálták az igazi mulatságot. A helyet, amit még a turisztikai könyvek sem említenek. Minden  vágyak netovábbját, egy elhagyatott üres állatkarámot. Olyan boldog hancúrozásba kezdtek az addig járási nehézségekkel, gerincbántalmakkal és emésztési panaszokkal gyengélkedő gyerekeink, hogy öröm volt nézni. A kiszűrődő hangokat hallva, egy arra járó család testvérpárja örömtől kipirultan szaladt közelebb, visszakiáltva a szüleiknek: "Anya, itt állatok is vannak!". 

Mondjuk addigra már tényleg több állatokra jellemző tulajdonságot is mutattak. Például szöges fadorongokkal kergették egymást körbe körbe.
Mi örültünk, hogy végre szusszanhatunk egyet, leültünk egy padra a napra és igyekeztünk fél fülünket és fél szemünket becsukva tartani, hogy ne kelljen bavatkozni amíg nem muszály. Akkor vetettünk csak véget a bulinak, amikor kidöntötték a karámajtót. 

Ekkor leereszkedtünk az ófaluba, mindenféle érdekes régi házat megnézni. A gyerekek nem nagyon értették mi látnivaló van egy régi házon, mikor ugyanolyan mint egy új, csak romos. De megbékéltek, amikor mindenki kapott egy körtemuzsikát. Nem csak hogy megbékéltek, csodálatos hangversenybe fogtak, a többi turista, helyi lakos, helyi vállalkozó, kóbor állat és véletlenül erre repülő madár legnagyobb örömére. 

A kirándulást egy-egy motivációs eszközként használt jutalomjégkrémmel zártuk. Amikor a motiváció elkezdődött, még a szülők is jégkrémet terveztek, de a végére valahogy jobban vágytunk egy jó erős kávéra. 
Még a várban Dia megjegyezte: "Az lenne az ésszerű, ha a szülőknek 3x annyi energiájuk lenne, mint a gyerekeknek."  Elgondolkodtam ezen a dolgon, és ez valóban az evolúció óriási tévedése. 

Tehát megittuk a kávénkat, megakadályoztuk, hogy a kicsik lebontsák a büfé kerítését és az összes levelétől megszabadítsanak egy fűzfát, majd útnak indultunk a szállásra. 

A szállásunk Felsőtoldon volt. Felsőtoldot onnan lehet megismerni, hogy közvetlenül Alsótold fölött található. És a térképen is rajta van. Mondjuk a szerpentinen felfelé kanyarogva fél kézzel tartott térképen kicsit nehéz megtalálni, de rajta van. 

Először tettünk egy kisebb kitérőt a Cserhát Vendégházba. Ezt birtokba is vettük, a gyerekek már szétjátszották az udvari kemencét, darabokra vertek egy műanyagmotort, mi iszonyatos erőfeszítéssel kinyitottuk a kaput és mindkét kocsival beálltunk, mire kiderült, hogy nem itt lesz a szállásunk, hanem egy utcával arrébb tettek bennünket. Mert túl kevesen vagyunk. Így hát áttelepedtünk a "nem szállásunkról" (ahogy Máté később nevezte, amikor az agybogár hollétéről társalogtunk, amit az udvarban felejtett) a szállásunkra. Ez egy kicsi parasztház volt nappalis konyhás hálóval, és egy külön franciaágyas hálóval, cserépkályhával, óriási udvarral. 

A gyerekek hamarosan birtokba vettek mindent, aztán elmentünk vacsorázni a szálláshely éttermébe, a Bableves csárdába, ami Alsótold után található egy kanyarban az erdőben, gyors reflexekkel megáldott gépkocsivezetőknek kitalálva. 

A vacsora jó hangulatban telt. Mondjuk leginkább a szomszédos asztaloknál ülők kerültek jó hangulatba. Nem is tudom minket miért nem szórakoztatott annyira az iceteás kupak szájjal lövöldözése, vagy a jóebédhez szól a körtemuzsika koncert, vagy a szereljük le a mellettünk parkoló autó vonóhorgáról a teniszlabdát küldetés. 

Túróstészta, gombapörkölt sztrapacskával, rántott jércemell (ez a csirke sznob neve, számomra is ott derült ki), palacsinta, gesztenyepüré kerültek az asztalra. 

Miután visszaértünk a szállásra, legelső dolgunk volt megfelelő eszközt keresni a bor felbontására. A gyereksereg lelkesen segédkezett, de az élesebb szúró és vágóeszközök kezelését magunk végeztük. Végül a jól bevált fakanál módszer vezetett eredményre. Dia szerint csak azért, mert előtte meglevegőztette a kétágú húsvillával. 

A borozás kicsit nehezen indult, mert négy gyerek hatfelől lógott a nyakunkon, szenvedett, bort kunyerált vagy rongált a szobában, miközben nyolcféle hangszínen szerettek volna tízféle dolgot. Ezért rövid fohászt intéztem a hanyagság istennőjéhez, hogy bár egy, csak egyetlen egy mesét felejtettem volna a csupaszra törölt winchesteremen. Szerencsére a fohász meghallgatásra talált, és rábukkantam a "Le a cipővel" nagyszerű darabra. Megmentette az életünket. A gyerekek felől egyetlen hangos lélegzetvételt sem lehetett hallani a következő 1,5 órában. Egy jó anya pedig úgy osztja be a betevő borát, hogy egy korttyal se tartson tovább, mint a rendelkezésre álló idő. Így aztán kettő az egyben estét tartottunk, ami szerintem kettőnk közös gyerekes múltjában most sikerült legelőször. És nagyon büszkék vagyunk rá.

Már csak a fürdetés, fogmosás, altatás volt hátra. Az este ezen részét sem könnyítettük meg magunknak, mert mi így szeretjük. Például hatan csak egyetlen törölközőt vittünk. A két kisebbik gyereknek elfelejtettünk pizsamagatyát csomagolni. Dia nem hozott papucsot. Én lemerítettem a telefonomat, és nem tudtam a pin kódot. Van is egy híres mondásunk magunkról. " Mi ketten Diával pontosan kiteszünk egy felet". 
Becsületünkre legyen mondva, eddig még minden saját magunk által létrehozott kínos szituációból ki tudtunk keveredni.
És még egyszer hangsúlyoznám, mi így szeretjük.

Tegnap Bélapátfalván voltunk a biciklis csoporttal. 
Reggel Fütikével, Pötivel, 2 pizzával, meg egy utánfutónyi játékkal felszerelkezve indultunk útnak. A 2 pizza az csak véletlen, de nagyon jellemző sztori.

Még a hétvégén elkezdtem pizzát sütni, majd mikor már benne volt a gépben a tej és az élesztő, akkor vettem észre, hogy nincs itthon liszt. Mivel tudom, hogy a dagasztó funkció pontosan 28 perc után kapcsol át élesztőfuttatásból dagasztásba, félreérthetetlenül ki tudtam számolni mennyi időm van még lisztet szerezni valahonnan. A rendelkezésre álló idő első 5perce azzal telt, hogy átfésültem a lakás lisztlelőhelyeit, a második 10 azzal, hogy átfésültem a lakás elmúlt 5 évben lisztraktározásra használt pontjait. Ennek során találtam kukoricalisztet, teljes kiőrlésű rozslisztet, egy 9 év lejárt szavatosságú spenótos spagettit és három marék mazsolát, de ezek közül egyiket sem ítéltem pizzasütésre alkalmasnak. Azért a tk rozslisztnél rezgett a léc, azt kikészítettem a pultra, hogy ha lesz hozzá fehér, egy kicsit megbolondítsam vele. Csak épp annyira, hogy a gyerekek ne vegyék észre. A következő 10 percet tehát a szóbajöhető adományozó hajlandóságú szomszédok meglátogatásával töltöttem, ahol is többedik próbálkozásra megkaptam az áhított lisztet. Óriási örömmel tértem vissza a gép mellé még időben, éppen azon gondolkodva, hogy Kínában vajon melyik szomszédot választottam volna hasonló helyzetben, és vajon ott elég lett volna e 28 perc elmagyarázni váratlan látogatásom okát és az igényelt élelmiszer jellemzőit, mikor dagasztó funkcióba kattant a gép. Gyorsan rá is öntöttem az élesztőre az egész zacskó lisztet... A teljes kiőrlésű rozsot... Gondoltam, ha már így alakult, legyen ilyen is, olyan is, megcsináltam utána a fehéret is. Na így lett aztán annyi pizzatésztám, amivel megetethettem volna egy teljes focicsapatot. Betettem a maradékot a hűtőbe, de már kedd estére olyan lett a szaga, mint a kovászos uborkának, és mikor kivettem megnézni 5 másodpercre, egy kisebb muslincacsapatot kellett elhessegetnem róla. A tünetek arra engedtek következtetni, hogy a tészta már alulról verdesi a fogyaszthatóság határát. Muszáj volt megsütnöm az összeset még aznap. Na, ezért volt nálam annyi pizza reggel. 

Az első állomás a kölcsönző volt, ahol Renével és Gáborral lepakoltuk a bicajokat. Azért vittem el amúgy Pötit, mert tudtam, hogy ha ő is ott van, Fütikével nem sok baj lesz, miközben nekem más dolgom van. Ha nincs ott Pöti, akkor sincs sok baj Fütikével, de nagyon el tud veszni. Pöti magasabb, így könnyebben megtalálom őket a fűben, bokorban, árokban, patakban.
A számításaim bejöttek, nagyon jól eltöltötték az időt miközben mi dolgoztunk. Egy biciklipumpával és egy kormánykulccsal karbantartásokat végeztek a közelben parkoló járműveken. 

Ez a biciklis csapat már harmadszorra van velünk. Hozzánk harmadszorra jönni kicsit veszélyes, mert összesen 2 bejáratott helyünk van, amit túrázásra javasolni szoktunk. Az első két alkalommal ezért nagyon profinak is tűnünk. Node harmadszor...  Gábortól kellett tanácsot kérnem, hogy egyáltalán mi jöhet szóba, és kétségbeesett arcomat látva a tanács mellé felajánlkozott kísérőnek is egy "csak oda" útra. 

Miután már le volt osztva a kísérő1 és kísérő2 funkció, kitaláltam magamnak én is egyet, a nagyon hangzatos , "kisérőkocsi" szerepet. Egyszer már hallottam, hogy létezik ilyen, de annál többet nem tudtam róla, mint amit a nevéből kikövetkeztettem, mármint azt, hogy egy kocsival kivitelezett kísérő tevékenység.

Az út során többször is megoldhatatlannak látszó dilemmákkal álltam szemben, mint "kisérőkocsi", de a józan ész szabályainak megfelelő cselekedetek szerencsére mindig célra vezetnek. Például mit csinál egy kisérőkocsi, mikor meg kell állítani a forgalmat a biciklisek kikanyarodásához? Hova teszi ilyenkor a kocsit? és a benne lévő gyerekeket? Hogyan szól a kisérőkocsis a sor elejének, hogy a vége lemaradt? Mit csinál a kisérőkocsis, ha valakinek elromlott a biciklije, vagy nem bír tovább tekerni? Mit csinál, ha a kocsiban tartózkodó egyik gyereknek pisilnie kell? 
Na, most már tudom ezekre a kérdésekre a választ.

Már nem emlékszem mikor és milyen indíttatásból engedtem meg először, hogy a gyerekek felálljanak a kartámlára és kidugják a fejüket a tetőablakon, de egy biztos: Széles körben elterjedt a híre, és minden házbéli gyerek álma, hogy csak egyszer felállhasson. Ezzel álmodnak, ezt kérik a jézuskától ajándékba, értékes tárgyak cserélnek gazdát ennek a lehetőségnek a megszerzése fejében. Ezért hát onnantól, hogy elindultunk Andornaktályáról egészen a Bélapátfalvi apátság tábláig percenként elhangzott a kérdés: "Mikor állhatunk fel? " Ott aztán igen lett a válasz, és a fiúknak már megvolt a napi örömforrás. 

Az első állomás a bélapátfalvi apátság volt. Itt a nagyfiúk félmeztelenre vetkőzve focizni kezdtek, a kisfiúk pedig először a szélrózsa minden irányába elfutottak, majd hosszas és alapos castingon kiválasztották a "felnőtt, aki játszik velünk" szerepre alkalmas jelöltet. És meg is játszatták rendesen.

Innen leereszkedtünk a tóhoz. Természetesen a tetőablakon kidugott fejekkel. Pöti később így emlékezett meg erről a rövid, de annál eseménydúsabb autókázásról: "Olyan dorsan mentünt, hogy a nyál is védidcsapott az arcomon" 

Drága kis Pöti a fejébe vette, hogy a tónál majd halat fognak, amit megsütünk s megeszünk. Semmilyen érvvel nem tudtam meggyőzni arról, hogy sem a halfogáshoz, sem a hal emberi fogyasztásra alkalmas állapotba hozatalához nem rendelkezünk kellő eszközi feltételekkel. Egy darabig elgondolkodott ugyan, de részéről elintézettnek tekintette ezt az ügyet, amikor az apátságban a gyertyagyújtóhelyen magáévá tett 1 szál gyufát, mint kellő eszközt.

A tóhoz érve eksztázisban rohantak a partra halat fogni. Többször visszaszólva nekem, hogy remélik nálam van a gyufa, mert én addig gyújtsak tüzet. Amit tudtam, előre megtettem, hogy elkerüljem a csalódást, ezért most elvonultam inni egy kávét ameddig ők saját tapasztalatokat szereztek a horgászat rejtelmeiről. Mire kijöttem a kávéval már megszerezték őket, és csalódottan álldogáltak egy bottal a parton. 

Kárpótlásul mentünk egy kört a tó körül és megnéztük az összes horgász összes halát. Eleinte még próbálkoztak egy-egy bácsinál, hogy adna e nekik egy kis ezt-azt a horgásztáskájából, hisz neki úgyis annyi van, de aztán a végére szép lassan beletörődtek, hogy ma itt ők nem fognak halat.

Tüzet azért végülis gyújtottunk, csak hogy legyen értelme a gyufaszálnak. Kértünk hozzá kölcsön egy gyufásdobozt a szomszéd tűzrakóhelynél vizipipázó társaságtól. 

A visszaút már sokkal kevésbé volt ingergazdag, mint az odafelé. Mindent láttak már, ezért hamar el is unták magukat. Ilyenkor a legveszélyesebb egy 5 éves amúgy. Kettő meg pláne. Mert nagyon kreatívvá válnak az ingerszegény környezet ingergazdaggá tételének folyamatában. Óriási bravúrral szerencsére meg tudtam akadályozni, hogy fél liter vizet a mögöttünk közlekedő autó szélvédőjére öntsenek, majd utána dobják a kiránduláson összeszedett fegyvernek látszó fadorongot. Még azt is, hogy az autó tetőkárpitjába kis bemélyedéseket készítsenek a fellelhető szúró és vágóeszközökkel. De sok mindent, ami például a maradék pizzával, száraz falevelekkel, csokis kekszmorzsával és földről felszedett régi lottószelvényekkel kapcsolatos, azt már nem... Ezért is kezdtem a mai napot a benzinkúton az autóporszívónál. És amikor a hölgy megkérdezte, hogy 3 db 100-as vajon elég lesz-e, szerinte igen, én csak annyit mondtam kedvesen mosolyogva, hogy "nem, az biztosan nem lesz elég. 

Gyermekeim ma különösen be voltak sózva, hálisten én meg különösen aktív voltam. Ez a szerencsés párosítás mostanában viszonylag ritkán jön össze. És nem a gyerekek miatt. Ők minden nap megtesznek mindent annak érdekében, hogy ne legyen lehetőségem unatkozni. 

Szóval a délután 16.00 kor szokott felpörögni, amikor elindulok Fütikéért az oviba. Ezt próbálom halogatni, például véletlenül még 15.45-kor belekezdek otthon egy született feleségek részbe, vagy odateszem a rizottót, vagy bármi olyat, ami minimum fél óráig tart. 16.00-kor már nem kezdek bele semmibe, mert az illegális. 

Tehát a mai napon is 16.30-kor értem az oviba, mert legálisan ki kellett pakolnom a fagyasztott és hűtős cuccokat az egy tonnányi bevásárlásból, és legálisan nem fértek be a hűtőbe, amit ki kellett szelektálnom, kitörölgetnem, bepakolnom a mosogatógépet, ilyenek. Amúgy a srácot a legkevésbé sem izgatja, hogy hánykor megyek érte. Ha kések, legfeljebb annyiból lehet észrevenni, hogy nem 23db rajz dől ki az öltözőszekrényéből, hanem 43. Egyébként ezeket a rajzokat nem csak hogy haza kell vinni, és meg kell tartani évekre, mert hónapokra visszamenőleg belekérdez, de ott nyomban a kisszekrény előtt a kispadon ülve meg is kell nézni mindent. És mindet okosan kommentálni. Most már kicsit jobb a helyzet, mert két féle dolgot rajzol. Autót, meg még valamit ami mindig ugyanúgy néz ki csak más szinekkel, de mindig másként hívják, A gond akkor volt, mikor 43 teljesen egyforma rajzot készített. A lap 4 felé osztva 3 vonallal, és mind a 4 rész precízen különféle színekre szinezve. Na azt kommentáld okosan...

Érte mentem hát 16.30-ra, megnéztem a 43 rajzot, majd hazafelé indultunk, otthon már várt Anna a szomszéd lépcsőjén ülve, láttam a szemén, hogy baj van. Kiderült, hogy megint elküldte a sunyiba a szomszéd kislányt, ami minden héten 3x megtörténik. Tehát a következő 10 percet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam neki elmagyarázni a türelem és tisztelet csodás kettősét, mellyel megkönnyíti saját és környezetében élő társai életét úgy, hogy közben nem tehettem utalást arra, hogy hibát követett el a szomszéd kislánnyal való bánásmódját illetően. Ugyanis ha erre csak egy szájrándulással utalni engedek, vagy úgy véli, hogy utalni fogok, ég felé nyújtott karokkal, válogatott ordenáré szidalmakat szórva rám rohan a szobájába és úgy vágja be az ajtót, hogy amikor egyszer véletlenül ott maradt a kisujja, napokig nem tudta mozgatni. Kicsit érzékeny az egójára a lelkem... Így ha nevelni akarok, azért meg kell dolgoznom.
Amíg mi így csevegtünk, Fütike úgy döntött, hogy nem vagyok eléggé leterhelve, hiszen csak a szellem dolgozik, a test henyél, ezért nyomatékosan megkért a 3 darabból álló, 3 különböző, általam nem ismert helyen található pókember jelmezének felkutatására.
Közben mindkét gyerek megéhezett, a férjem pedig telefonon finoman utalt az autója belső takarítására. Így hát fogtam egy tupper doboznyi szőlőt, egy porszívót, egy popsitörlőt, a két gyereket, és kimentem az udvarra a kocsihoz.
Itt Fütike le is pattant a haverokhoz valami újabb előre megfontolt szándékot meghányni-vetni, amivel majd alkalomadtán közveszélyt okozhatnak. Anna pedig -beígért jutalomért természetesen- segített kocsit takarítani. A szőlő a banda gyomrában landolt, a tupper edény pedig a homokozóban maltert készíteni. A kocsit végülis fél óra alatt annak ellenére sikerült befejezni, hogy a két gyerek felváltva jött oda a malter-homok készítésből segíteni nekem, de legalább tudtak mit csinálni, mert a másik által kezén-lábán behordott fél kiló homokot ki tudták porszívózni. Meg én is legalább tudtam mit csinálni, nem unatkoztam annyira, mint máskor...8éve...mikor még nem voltak gyerekeim.

A kocsitakarítást még egy hirtelen ötlettől vezérelt napernyőtartó lábazat lemosás és a homokozóból jogos tulajdonosához visszajuttatás, egy nadrágcsere, 3 orrfújás, egy szomszédkisgyerek megölelgetés, mert pofára esett a napernyőtartó lábazatról (ja, innen volt az ötlet), 4 gyereanyanézdmegmilyenkeménymaltertcsináltunk, és 4 maltermegnézés-méltatás követte néhány percben összesürítve. Végszóra megérkezett apjuk, aki egy újabb gyereapanézdmedmilyenkeménymaltertcsináltunk-ot követő maltermegnézés-méltatás után be is jöhetett a házba. Ha már ő ment, ment utána a szutykos társaság is maltert, haverokat, tuppertálat otthagyva. Ez utóbbi nem is baj, mert az alját kilyukasztották egy fegyvernek látszó tárggyal annak a 4 db 3 másodperces időintervallumnak egyikében, amikor nem tudtam a szememet félig rajtuk tartani. 

Na odabent aztán kezdődött a szokásos, easylife anyuka vacsorakészítés. Valamiért akármilyen szar nekem, hogy számos és kreatívan összetákolt okra hivatkozva nem főzöm meg a vacsorát előre, mielőtt a krach beüt, mégsem teszem meg újra meg újra. Viszont előrelátásom hiányát hihetetlen fürgeséggel pótolta a teremtő, így amelyik mozdulattal becsuktam magam mögött az ajtót, ugyanazzal már vettem is ki a hűtőből a szalonnát, sütni Anna tejfölös tésztájára. De Fütike a tegnapi betonkemény tejbegrízt kívánta, amit víz, mikró és némi kézimunka segítségével meglágyítottam, majd felszolgáltam. Addigra a szalonna megsült, már főztem is a tésztát, közben pucoltam a krumplit Norbi sültkrumplijához. Odatettem az olajat melegedni, de észrevettem, hogy el van használódva, villámgyorsan leszűrtem hát és tovább melegítettem, miközben elővettem a levesem, amiről kiderült, hogy romlott, kiöntöttem a wc-be, és elővettem, mikróba tettem a másik levesem. Közben Fütike megette a tejbegrízt és az 5m hosszú horgászbotjával kezdett játszani a szobában, de ezt csak fél szemmel tudtam figyelni, mert közben Anna mesélte az iskolai élményeit, a verset, amit megtanult és panaszkodott milyen éhes már, mikor lesz kész a kaja.
Ekkor megjelent Norbi egy fotellal, mert előjött belőle a lakberendező. Norbiról tudni kell, hogy ha feszült, ha túlpörög, vagy ha ihlete van, akkor lakberendez. Teljesen függetlenül a pillanatnyi történésektől, teendőktől, napszaktól, vagy a lakásban tartózkodók számától és érkezési céljától. Tehát megjelent a fotellel, aminek helyet lakberendezett a nappaliban, majd az apróbb kiegészítőket próbálta elrendezni a környezetében, mikor úgy éreztem véget kell vetni ennek. Megkértem hát, hogy tegye magát hasznossá, majd inkább egy alkalmasabb pillanatban találunk helyet a fényképtartó doboznak.
Az eltelt 5 percben Anna megvacsizott, megfürdött, fogat mosott, bepakolt, megfaragta a ceruzáit, mert nem szereti unalmas dolgokkal tölteni az idejét, és már vissza is ért, hogy tovább mesélje a sztorikat a beteg Jutka nénit helyettesítő Dórinéniről és az új aerobic lépésről, amit tanultak és amit be is kellett nekem mutatni. Olyannyira figyeltem Annára, a levesemre, a Fürdésből visszatérő, kampós kalózkarral félmeztelenül rohangáló Fütikére és a legújabb Samsung klíma pollenszűrőjének a lakás levegőjére kifejtett pozitív hatásait ecsetelő Norbira, hogy közben a 200 fokos olajba helyezendő burgonyaszeletek kissé háttérbe szorultak, így a behelyezés közben a fél tenyeremről leégettem a bőrt. Na ilyenkor derül fény arra a megmagyarázhatatlan és Norbival gyakran értetlenül tárgyalt jelenségre, hogy honnan tanulja Anna az ordenáré kifejezéseket, melyeket a megsértődés és szobaajtajának becsapása között szokott reánk szórni. 

Az este további része említésre sem érdemes unalmas napi rutinok sorozatával telt el, úgy mint Fütike 2. vacsoráztatása az apja kajájából, szakadó esőben kirohanás az autómhoz felhúzni az ablakot, Fütike fogának megmosása, miközben énekel, táncol és nézegeti magát a tükörben ami a háta mögött van, ma esti kreatív zsarolási módszer kitalálása és kivitelezése annak érdekében, hogy a gyerekek rendet csináljanak a szobájukban, és be lehessen jutni alvási céllal, Fütike ágyának megvetéséhez, és pizsamájához tartozó hiányzó darabok felkutatása a lakásban, mese, és végül altatás, mely mindenképpen a sehall selát dömötör és/vagy smooth criminal zenék kétszeri meghallgatásával, valamint minimum félálomig személyes jelenléttel jár.

No hát ilyen volt ez a mai nap 16.30-20.00-ig. Így levonva a tanulságokat, sok hasznos dolgot megtanul...hattam volna, ha én nem lennék egy easylife anyuka. :) De mivel az vagyok, reggelre elfelejtem és kezdem előről az egészet. 

 Még az a szerencse, hogy Fütike mellett nem lehet unatkozni. Különben nekem kellene minden napra kitalálni valami érdekes és szórakoztató dolgot, hogy fenntartsam az életritmusomhoz megfelelő mennyiségű ingert. 

Ma éppen azt találta ki, hogy a kapu mellett lévő elektromos kapcsolótáblákkal játszik és lekapcsolta az összes lakásban a biztositékot amit csak elért. 
Kb egy hete azzal kezdtük a reggelt, hogy mire kiértem utána a kocsihoz megette a földről a műtrágyát, amit előző este szórtak ki. Olyan cukorka formája volt. Szerinte. 
 

 Táncórára járunk Annával egy csodálatos tánctanárhoz, Sanyi bácsihoz. Egyrészt azért csodálatos, mert elképesztően bánik a gyerekekkel. Pont azt adja nekik, amire szükségük van. Egyenként felszámitott figyelmet, dicséretet, pörgős, változatos feladatokat, fellépési lehetőséget. Másrészt azért is csodálatos, mert az anyukáknak is pont azt adja amire szükségük van. Feszes hátsó felet, fékezhetetlen energiát, harmonikus mozgásvilágot. Éppen ezért a rengeteg gyermeklányon felül rengeteg anyuka is részt vesz az órákon aktiv szemlélődőként. A legutóbb, a földön mecsboxozás közben jobban meg tudtam figyelni őket és határozottan különböző alfajokba csoportosithatóak. Először is van az agresszor-uralkodó tipus. Ők talpig felöltözve, kabátban, sálban, kistáskával vállon ülik végig a másfél órás edzést. Ugrásra készen, fürkésző párductekintettel vizslatják leányuk minden egyes mozdulatát, szavát, gondolatát, hogy a kellő pillanatban beavatkozhassanak, még a gyermekükben született saját érlelésű gondolatcsira szárba szökkenése előtt. Gyakran áthallani  a zenei aláfestésen felháborodott kiáltásukat: "Csenge, egyenesen tartsd a derekad!" "Csenge, jobban feszitsd le a lábad!" "Csenge, vedd fel a cipőd!" "Eszter, kösd össze a hajad!" "Eszter, odafigyeljnebeszélgess!", stb. Tökéletes ellentéte az ellágyuló-könycseppmorzsoló tipus. Ugyan ők is merev tartásban néma csöndben ülik végig a másfél órát, szemüket le nem véve csemetéjükről. De gondolataikban láthatólag érzelmek viharos tengerén hajóznak, két kézzel kapaszkodva gyermekükbe, aki éppen az ugrásra készül. Egyetlen pillanatot sem szalasztanának el, magukba szivják, ahogy mozog, ahogy beszél, ahogy csillog a szeme, milyen büszke magára egy-egy dicséret után, úgy érzik, hogy nemsokára úgyis el kell engedniük, de addig is had gyönyörködjenek benne.
A harmadik a leszarom tipus. Ők általában bedobják a gyereket, vagy elhozatják másik anyukával, majd érte jönnek, de ha ott is maradnak, a spanokkal bandáznak az épület előtt, parkban, parkolóban. A lényeg, hogy lehessen cigizni és hangosan pletykálni. 

 Miért van az, hogy vasárnap délelőtt mindig eltervezem, hogy majd vasárnap délután előkészülök a Hétfőre, aztán vasárnap délután elhatározom, hogy majd korábban kelek és előkészülök a Hétfőre, aztán Hétfőn 15 perccel az iskolabusz indulása előtt vánszorgok elő az ágyból beesett szemekkel kávé után kutatva, majd a vesztesek magabiztosságával kezdek bele a Hétfőbe pontosan mindig ugyanúgy?

Miért kell minden Hétfőn magamra öntenem a félig még alvó végtagjaimmal a mikróból kibányászott kávémat? Miért kell a száritóról összevadászni a félig és/vagy semmennyire száradt ruhákat felvételi célzattal? Miért mennek aznap gyűrött ruhába iskolába, óvodába a gyerekek? Miért kell 3x visszacsörtetnem a kocsiból valami cuccért, ami itthon maradt? Miért kell piros lámpánál/hosszú egyenes szakaszoknál a kocsiban sminkelnem? 

Miért jó mindez nekem? 

 Ma a bölcsiben egy anyuka elkezdett lelkendezni milyen szép göndör a haja kisfiamnak. Majd megkérdezte: "Természetes? " Mégis vajon mit gondolt? Hogy a hároméves fiammal 4hetente beülök a fodrászhoz, ahol csavarókra tekerik a 4 centis haját, megnyomatják egy kis dauervizzel, ami ugyan kicsit marja a fejbőrt, meg a szemet, de a gyereket lefogom, vagy traktoros könyvből mesélek, hogy eltereljem a figyelmét, aztán fél-háromnegyed órát üldögélünk ott egymás mellett, amig hat a szer, közben próbálom 6-9 féle társasjátékkal, kisautóval, épitőkockával lekötni a figyelmét, mert nem nagyon ajánlatos durva mozgásokat végezni, nehogy a szemébe, fülébe, nyakába, szájába fojjon a dauerviz. Azért vinnék magammal 6-9 féle játékot, mert egy koncentrációt igénylő játék átlagosan 5 percre köti le a gyerekemet. 
Ez után jön a fixálás, majd búra alatt száritás, nehogy megfázzon kint a feje. Azért mégiscsak 3 éves... Szóval szerintem ekkora haj kb 15 perc alatt megszárad a búra a alatt, bár eközben se nem hall, tehát mesélni nem tudok neki, se nem mozoghat, azt hiszem a legjobb lenne a székhez kötözni. Majd boldog mosollyal kilibbenünk a fodrászat ajtaján, büszkén végigtekintek a göndör tincseken, és 4 hétig gyűjtögetem az irigykedő anyukák, boltosnénik, doktorbácsik bókjait. 

Hát, ha ezt komolyan gondolta, nem lennék a gyereke. :)

 Minden esténk a következőképpen zajlik: Fürdés, esti beszélgetés, esti mese, ének.  Rákaptak a gyerekek, hogy minden este valami új dalt találjak az interneten, és azt énekeljem. Ma a gumimacikat énekeltem: 

"Itt van a gumimaci, a nevem Gummy Gummy.
Én vagyok gumi cumi cili cuci gumimaci
Oh engem nyalni lehet mint, a gumi cumit
én vagyok Gummy nyami cili cuci gumimaci.
Oh Yeah."

Hát, van ennél lejjebb? 

Nem most volt, még március elején tartottuk Fütike harmadik szülinapját, de mindenképpen megemlékeznék néhány szóban erről az emlékezetes eseményről.
A családunk finoman szólva nem az a hónapokkal előtte szervezős, karácsonyi ajándékokat októberben megvásárlós, váratlan helyzetekre ropit, csipszet, apró ajándékokat vitrinben tartós tipus.  Hanem, mint már többször emlitettem, az utolsó pillanatos kategóriába tartozik. 
Nem volt ez másképp az egyetlen kisfiunk szülinapjával sem. Azt hiszem a szülinap előtt 1 héttel döntöttem el, hogy Fütike újrahasznositott ajándékot fog kapni. Már egyszer megkapta Anna ezt az akummulátoros kisautót, de azóta kiszivta a nap, elromlott az aksi, letört róla ez-az. Nem tett neki jót az sem, hogy a telet az udvar közepén töltötte, néha, mikor leolvadt róla a hó, elkapott egy futó gondolat erejéig, hogy legalább be kéne tenni a teraszra, ami legalább 35 másodpercet vett volna igénybe, de 35 másodpercre sem szeretem a hideget. Főleg, ha melegben vagyok és van összehasonlitási alapom. Tehát a járgány maradt, a hó meg újra belepte, és megnyugodott a lelkiismeretem, hogy most már úgyis mindegy.

Szóval a nagy Esemény előtt 1 héttel kaptam a fejemhez, hogy akkor el kéne kezdeni az ajándék létrehozását, mert nem egy egyszerű bakugánt fogok venni a plázában, hanem külsőleg-belsőleg felújitok egy elektromos autót. Fel is kerestem Mókust, az autóvillamossági szerelőnket, akit nagyon birok, de nem a gyorsasága miatt... Hosszas telefonos egyeztetések után, az Esemény előtt asszem 2 nappal lett kész az új aksi és az új váltó. És már csak a teljes külső festés volt hátra. Norbi többször is nyomatékosan megkért, hogy az autófényezővel csináltassam, mert NEM értek hozzá. Nem elég, hogy a gyerekünk harmadik szülinapjára egy újrafestett régi ajándékot kap, de még el is cseszem, akkor finoman szólva nem lesz büszke rám. 
Naná, hogy én csináltam. :) Éjszaka, mikor a gyerekek elaludtak, ki az udvarra, piros festékfújó, első réteg, gyorsan becipelni a fürdőszobába, mielőtt ráfagy. fél óra múlva ismétlés, a festék elfogyott, az egész lakásban festékszag, az autó még nem elég piros. Másnap megint csak este lehet előszedni, a gyerekek miatt, újra a fagyásos hurcolászós játék, majd száradás. A bulit másnap délben tartottuk, és akkor még csak a piros réteg volt fent. Hát, jól jön ilyenkor a magabiztosság. Norbi elment valahová, és csak délben jött haza Fütikével, úgyhogy végülis volt 4 órám megfőzni az ebédet 10 főre, megteriteni, szemeket, szájat, villámot festeni McQueennek, elmenni a tortáért és rendbe szedni magam. Ki is számoltam mire mennyi idő jut. Először akkor rángott meg az arcom, mikor leszedtem Villámról a sablont, amivel a szemét fújtam. Ha többet értenék a festékfújáshoz, mint egy marék éticsiga, akkor a sablont ráragasztom a festendő tárgyra, sőt egyenesen öntapadósból vágom ki, hogy semmiképp ne fújhassam a sablon alá a fehér festéket. 
Az arcom többször rángott még a délelőtt folyamán, sőt a tortáért már sofőrrel kellett elmennem, mert a feszültségek tompitása végett gyakorta régi jó barátomhoz fordultam, és Mr Alkohol egyszer sem utasitotta vissza a közeledésemet. 
De mint mindig, ha szivből és teljes elszántsággal akarok valamit, ez is összejött. Mire a vendégek megérkeztek, minden egyben volt, a meglepetés bekészitve. 

És, hogy mit tanultam az esetből? Semmit. Ilyen vagyok, és kész. 

 Anna gondolkodik az aszfaltkrétával a kezében: "Vajon hová kéne az udvaron rajzolni, hogy Gézabácsi ne vegye észre? Megvan! A kocsija alá."

Hát nem okos? :)

 Tegnap este a Pöttyös Panniban azt a részt olvastam, amikor a gyerekek elmennek a nagymamával kirándulni és szalonnát sütni. Annyira hangulatba kerültem, hogy mindenképpen tettekre kellett váltani az érzéseimet. Régi népi bölcsesség, hogy "okos anya nem nyársal két aprótalpúval a saját portáján". És a régiek engem motiválnak, igy hát felhivtam a barátnőmet, hogy este megyünk, biztositsa a helyszint, én meg majd vásárolok. 
Délután összeverbuváltuk a 4db túlpörgött, iskolai-óvodai koszton kiéheztetett lelkes aprótalpút. Amúgy 6 éve folyamatosan jár valamelyik csemetém valamilyen köznevelési intézménybe, de 6 év alatt nem volt olyan nap, hogy ne az éhhalál szélén kapjam vissza őket. Árnyalatnyi különbségek ugyan voltak. Van olyan nap, amikor még a kocsiig kibirják, és csak a kocsiban jön a haláltusájában verdeső kismadár, de van olyan nap is, amikor ölben kell elvinni a kocsiig, mert már csak annyi ereje van, hogy üveges tekintettel meredjen a távolba és elcsukló hangon megkérdezze: Hoztál anya valamilyen kaját? Vajon milyen képzettséggel veszik fel ezekbe az intézményekbe azt az embert aki meghatározza mekkora az a legkisebb adag, amivel még életben tartható a megőrzésre átadott egyed az anyja érkezéséig? 
Szóval az összeverbuválódott gyerekcsapat kifejezetten ilyen végső stádiumban volt már, ami egyrészt jó, mert nincs ereje forgalmas helyeken földön fetrengeni és torkaszakadtából üvölteni, hogy 'képes vagy éheztetni a saját gyerekedet?!", másrészt rosszabb, mint egy 12 tagú cigánycsalád a vasöntöde lomtalanitásakor, mert erejüket és fondorlatosságukat összeadva mindenhol csak a kaját keresik. 
Tehát együtt volt a szórakoztatásomhoz szükséges humán erőforrás. A helyszint is röviden bemutatnám: A barátnőmék éppen Magyarország legintenzivebb szélcsatornájába épitettek házat. Ha egy szélerőművet húztak volna fel inkább a helyén, már biztositanák fél Heves megye áramellátását. A kert éppen tűzzel, füsttel, ezeket körülülő háromévesekkel megtartandó jó hangulatú családi estéknek kedvez... Természetesen bármelyik éppeszű férfiember 3 perc alatt hazazavarta volna az egész társaságot, de épp nem volt egy sem a közelben. És ismét kiderült, hogy az éhség és az anyai sziv nagy és őrült tettek mindenáron való megvalósitására sarkall.
Először is kiagyaltam hogyan tegyem kalanddá a fagyűjtést egy 200 m2-es kertben, ahol a kerités mellett katonás rendben fel van kupacolva a tüzelő. De szerencsére városi gyereket könnyű táncba vinni. A múltkor tájfutást szerveztem a nappalinkban. A teniszmeccs a hálószobában pedig mindennapos. Hozzá vannak szokva a kompakt megoldásokhoz. :)
Szóval fát gyűjtöttünk, tüzet raktunk, mindenki csillogó szemmel várta mikor ébrednek már a tűzmanók, majd lángon szenesre sütöttünk 3 szalonnát, a gyerekek maszatosra ették magukat, itt-ott megégtek, lezárásképp a kerti faházikóba bevezették az áramot egy mérőszalaggal, aszfaltkrétával kifestették és családot alapitottak. 
Otthon a kimosdatásukat faterkára biztam inkább. 
Veszteség: bal tenyéren szúrtam magam a kéthegyű nyársbot mindkét hegyével, 8 napon túl gyógyuló égési sérüléseket szereztem mikor a kezemben tartott kenyérre próbáltam szalonnát csöpögtetni. 
Nyereség: nem nekem kell kárelháritani :)

 Na, épp fürdenek a drágaságok, és Anna tanitja Fütikét hogyan kell vizes kézzel pattit (pattogatott kukoricát) enni a kádban. Úgyhogy ráérek megirni a mai kalandunkat. 
Anya csodás ötlete volt, hogy menjünk ma délután korizni. Majd én Annával korizok, ő meg Fütikével sétálgat a Népkertben, vagy ha lesz kedve a kicsi is korizik.
Mentem 4kor az iskolába Annáért, és a koripályán találkoztunk Anyával meg Fütikével. Fütikén egy bölcsis melegitőgatya volt, mert bepisilt és nem vittem váltást. Mondom, sebaj, visszasétálok a kocsiig, van ott egy kinőtt overál, jó esz az, addig Annával vegyétek fel a korit. Már a kocsitól visszafelé elkezdett gyötörni a balsejtelem, és mikor odaértem és Anna lábára néztem, beigazolódni látszott, hogy még nyárról nem cseréltem le a görkorikerekeket jégkorira. Úgyhogy a lányom üldögélt a koripálya melegedőjében a világ legnagyobb nyugalmával görkoriban. És a legfurcsább, hogy se Anyának, se neki nem tűnt fel azalatt a röpke 9 perc alatt, mig az Anna torkos, vastagszárú lábára fel lehet tuszkolni egy ilyen korcsolyát, hogy amit húzkodnak, az NEM korcsolya. 
Persze én már nem szoktam pánikba esni ilyen apróságtól, az agyam egyből adrenalin által hajtott válságfokozatba kapcsol és 5 szükségmegoldást is tud prezentálni 3 perc leforgása alatt. A jó él ott volt a csomagban, csak imbuszkulcs kellett volna hozzá. Ha nyár van és ki van rakva minden kirakható a ruhámból, nem okozott volna problémát megoldást találnom, de megmondom őszintén sapkában, kesztyűben, kabátban, sálban, 4 napos kialvatlan fejjel a megkérdezett férfiakon a segitő szándék legkisebb jele sem látszott. Szerencsére azt kideritettem, hogy az épület másik végében működik egy korcsolyakölcsönző is, úgyhogy futottam tovább. Ekkorra már a nagyobbik gyerekem csatlakozott hozzám bőgve, bőgés közben válogatott szidalmakat szórva rám, hogyan lehetek ennyire hülye, hogy a koripályára görkorit hozok neki. Nem sokáig élvezhettem ezt a kivételes nyugalmi helyzetet, mert csatlakozott hozzá a kisebbik is bőgve. Ő nem fogalmazott annyira egyértelműen mint a nővére, mikor a bőgés okát firtattam. Két orditás között egy-egy aaaaanyaaaaaa volt csak a válasz. Szóval igy jutottunk el a kölcsönzőbe, ahol szintén nem volt imbuszkulcs, viszont volt korcsolya. Megint vissza a kocsihoz pénzért. Fütike oda is követett, természetesen orditva. Ekkor már kicsit kezdtem bepöccenni, úgyhogy azért sem vettem ölbe, hiába nyújtogatta a kezét, feszigette a lábát, ahogy egy 3 éves, éppen hisztitző gyereknek illik. Éreztem a hátamon a megvető tekinteteket, amit meg is értek, hiszen ők nem tudták egyrészt, hogy a gyerekem hány kiló, másrészt, hogy milyen elégedett, győztes mosolyt rejtene a sála mögé ha sikerülne az akció, harmadrészt, hogy a kölcsönzőben egy 32-es korcsolyával az ölében ott hagyott lányom milyen szintű hattyú halálát képes előadni, ha azt fel kell próbálnia. Szóval végülis kikölcsönöztük a korit, és még Anna és Anya felvarázsolták a kis 32-es lábcsodára, én a sportcsarnok lépcsőjén lecseréltem a vizes melegitőnacit a kinőtt overálra. Ekkor szembesültem vele, hogy váltás alsónacit sem vittem a bölcsibe, a fiamon egy 10 évesre való kinyúlt gumijú őskorból ott maradt alsógatya volt, amit csak a melegitő tartott. Úgyhogy amint elengedtem a bokájáig csúszott, tehát egy kézzel tartottam a gyereket, (mezitláb csak nem rakhatom le a -3 fokos lépcsőre), másik kézzel tartottam a bugyit, harmadikkal próbáltam beleoperálni a kinőtt overálba, miközben ő segitségképpen tiszta erőből, két kézzel próbálta becsukni a hátunk mögött lévő kovácsolt vas kaput. 
Ez is meglett, ugyan közben végleg besötétedett, de minden készen állt a korizásra. Annával 1 kört se tudtam menni, Fütike annyira orditott, hogy én vegyem fel ne Nagyi. Tettünk még egy próbálkozást, Anna egyedül korizik, én meg Fütit koriztatom, de ennek is sirás lett a vége. Úgy határozott a tanács, hogy Anya marad Annával, én meg hazamegyek Fütikével. Valahogy úgy élt az emlékeimben, hogy Anya tud korizni, gyerekkorában ezerrel nyomta. Hát, nem tud. Elmenőben még visszanéztem a pályára, és nem nyugtatott meg a látvány. Anna tavaly óta elég sokat felejtett, ráadásul a kölcsönkori másképp viselkedett a jégen, úgyhogy folyamatosan kereste a biztos kezet maga körül, amire tisztán látszott, hogy az Anyáé a legkisebb mértékben sem alkalmas. Mert Anya Kb úgy korizott, mint aki 8 sör és 4 feles után kapaszkodva próbál eljutni a wc-re hányni, de nem sikerül.
De azért nem mondható, hogy rajtam egy kis aggodalom úrrá tud lenni, ha lehetőség nyilik, hogy a hisztis, éhes, taknyos fiamat hazavihessem, megetethessem és kihámozhassam a térdig érő overálból és a kinyúlt alsónaciból. 
Azért becsületemre legyen mondva, félig ott járt az eszem náluk, mert kocsiba beszálláskor Fütike fejét vertem a kocsiajtóba, kiszálláskor a lábát. Mivel eddig is bőgött, olyan nagyon nem fel sem tűnt, csak otthon mesélte el panaszosan. 
Nemsokára hazaértek anyáék is utánunk. Már a lépcsőházban hallottam Anna orditását, ami most komolyan megijesztett. Potyogó könnyekkel, a nyakamba hanyatolva zokogta, hogy Nagyi átment az ujján korcsolyával. És fel is mutatta bizonyitékként, hogy még hajlitani sem birja, és nagyon nagy a baj, és hogy a koripálya óta sir fájdalmában. Ekkorra megérkezett Nagyi is röhögve. Kiderült, hogy megint bevettem a haldokló hattyú figurát. A baj nem volt akkora. De haza kellett jönniük, mert a balszerencsének ma este nem volt máshol dolga. Nagyi annyira térdre esett, hogy alig birt járni, ami mondjuk a kortudásából kikövetkeztetve várható volt, egyedül az volt kérdéses, hogy előre vagy hátra fog elesni. Pisiltek valami bokorba, miközben Anna elhagyta a bugyiját, amit nem is nagyon értettem, de a röhögéstől nem tudták elmagyarázni a technikai kivitelezést. Aztán az este végső megkoronázásaképpen Anya légiesen átsiklott a földön fekvő gyereken. Ez után már nem kisértették tovább a balszerencsét és hazajöttek.  
Az a jó bennünk, hogy ez az eset senkinek nem vette el a kedvét. Azt tervezzük, hogy mikor megyünk legközelebb... :)

 Éjszaka minden sokkal félelmetesebbnek és nehezebbnek tűnik. Már kicsi gyerekként elkezdtem rettegni éjszaka. Folyton rémképek jártak a fejemben, hogy betör valaki, és reggel az egész családomat vérbe fagyva találom. Emlékszem volt, hogy hajnali 2-ig, 3-ig sem tudtam elaludni, mert egyfolytában járt az agyam, hogy vajon milyen rossz történt, fog történni, vagy történhetne velem. 
Aztán felnőttem és annyit éjszakáztam vagy züllési vagy tanulási célzattal, hogy nem maradt energiám a gondolkodásra. Elég jó alvó lettem.
Mikor Anna megszületett és végigbőgte élete első éjszakáját, hajnalra vele zokogtam én is, mert megértettem, hogy a régi horrorosztikus éjszakáim visszatértek. És tényleg elég rossz alvó volt. Többször ültem vele órákat az ölemben ringatva, mig végre elcsendesedett.
De amiről eszembe jutott ez az egész, az a betegségek. Fütike 2 napja elég rendesen köhög, de tegnap éjszaka bedurvult a dolog és fulladozva köhögött, kapkodta a levegőt, úgy, hogy végül az ölemben tartva, a fejét magasra emelve tudott csak aludni. Nekem meg volt lehetőségem felidézni a 7 év betegségeit, fájdalmait, hogy ilyenkor mennyire ösztönösen, önzetlenül és pánikban cselekszik az ember, pedig másnap átgondolva nevet az egészen. Hány éjszakai órát végigsimogattam növő lábakat, elrontott hasakat, fájó fejeket, hány pohár vizért, hány kanál lázcsillapitó szirupért bóklásztam ki a konyhába, hány átázott pelust cseréltem ki, hány hűtőfürdő vizet eresztettem, hányszor aludt el órákig tartó sirás után végre az ölemben valamelyik kicsikém. És mennyire félelmetes volt minden eset, hányszor végiggondoltam milyen szörnyű betegség hirhozója is lehet az aktuális éjszakázás. Persze soha nem volt semmi komoly, csak egyszerűen éjszaka minden sokkal félelmetesebb...

 Alapvetően olyan nő vagyok, aki csakis kizárólag az utolsó pillanatban tud mindent elvégezni. Mindig azt hittem, hogy ez jellemhiba, de a jógatanárom végre rávilágitott az igazságra. Súlyosan adrenalinfüggő vagyok. Csak akkor tudok teljesiteni, ha tétje van.
Ez a dolog még ovis koromban kezdődött, mikor addig-addig tartogattam a pisilést, hogy már soványmalac vágtában is csak neccesen tudtam úgy a wc-re érni, hogy még a bugyimat is időben le tudjam húzni. Aztán közép iskolás-fősulis-egyetemista koromból jól emlékszem az utolsó nap hajnal 2-kor kinyitott és reggel 8-kor a vizsga termének ajtajában becsukott könyvekre. Mások utoljára nézték még át az anyagot az ajtóban, én meg először.

Felnőttkoromra több utolsó pillanatos technikát kifejlesztettem. Amire legbüszkébb vagyok az az 5 perc alatt rendrakás technika. Fent a kapunál becsenget a váratlan vendég, én 5 perc alatt beágyazok, bepakolom a mosogatógépet, összeszedem a szennyes ruhát, berakok egy mosást, felsepregetek, összeszedem a szétszórt játékokat, letisztitom az üveges teraszajtót, majd feldobok egy nappali sminket. Ha még 15 percem van a vendég/a fáradt és hisztis férjem érkezéséig ugyanezt megtetézem porszivózással, felmosással, tükör és wc tisztitással, száritó leszedésével, malacalomcserével, dögös szerkó és alkalmi smink feldobásával. Ha 30 perc időt kapok és tényleg nagy a tét, (pl anyós, alkalmazott, bölcsisnéni érkezése) képes vagyok az egész lakásban fertőtleniteni, vizkövet oldani, szőnyeget tisztitani, parkettát fényesiteni, játékokat, ruhákat, cipőket elpakolni, port törölni. 
A másik technika a tárgyalásra érkezés közben sminkelés a kocsi visszapillantó tükrében. Kormány térddel fixál, nappali krém, alapozó, kéz megtöröl popsitörlőbe, bal kéz kormányra, jobb kéz szempillaspirál, rúzs. Rutinmunka. Ilyenkor csak az pörget már fel, ha elejtem a négysávoson előzés közben a vizálló szempillaspirált, és bal lábbal a gázt nyomva jobb lábbal és jobb kézzel kell kipiszkálnom a fék alól, úgy, hogy nehogy festékes legyen bármilyen testrészem vagy ruhám, mert ugye a vizálló az nem jön le. 
A harmadik felnőttkori technikám a reggeli villámkészülés. Amikor az én édesem beleröppenti az éterbe reggel 6.30-kor, hogy ma helyette én viszem a gyerekeket a buszmegállóba. Ez annyit jelent, hogy kávézom, felöltözök, sminkelek, tisztálkodok, reggelizek, ugyanezt megcsinálom mindkét gyerekemmel, akik ugyan nem kávéznak, viszont nincsenek még ébren. Utána ellenőrzöm Anna táskabepakolását, összeszedem Fütike bölcsis váltónadrágját, pólóját, alsógatyáját, laptopomat, aznapi papirjaimat, vegyszereimet, edzéscuccomat, vagy ami kell, összeszedem a sajátjaimon kivüli 2 iskolás gyereket a házból és a 7.15-ös buszindulásra kiérek a megállóba. Na, azt szeretjük  bennem (a férjem és én), hogy én ettől már nem esek pánikba. Sőt rövid fejszámolás után még 5 percre leülök a csendes konyhában a kávémmal meghallgatni a Morning Show beköszönési blokkját. Az adrenalin szintemet csak az az eset tudta megdobni, mikor ugyanezt a bravúrt úgy kellett végrehajtanom, hogy nem a saját kocsimmal kellett elérnem a végcélt, hanem a férjem automata sebességváltós, mindent gombnyomásra vagy finom pöccintésre csináló csodajárgányával, amit még soha nem vezettem, és félő volt, hogy a 4 gyerekkel a hátam mögött fogok rádöbbenni, hogy el sem tudom inditani. Na, akkor nem ültem le azzal a kávéval, sőt meg sem ittam. Amúgy tényleg nem tudtam elinditani, mert a féket nyomva kellett volna tartani hozzá. De elérték a gyerekek a buszt :) 

Másik sztori: Még ősz elején elhatároztam, hogy a rózsák tövét be kell fedni a fagy ellen. November elejére eljutottam addig, hogy megvettem a mulcsot. 2 hétig a csomagtartóban hordoztam, majd mikor a takaritógépet bele kellett tennem (amit mellesleg már 1 hete hordozok), kivettem, és az udvar közepén álló villanyoszlopnak támasztottam. Ezt az én akkorisbefejezemeztamunkáthabeledöglök férjem 2 nap után bevitte a rózsakertbe (azért tartott két napig, mert addig nem mertem neki elmondani, hogy a miénk a cucc az udvar közepén). Na bezzeg mikor ezen a héten elkezdett szakadni a hó és süviteni a jeges északi szél, megmozdult bennem az adrenalin és úgy ahogy voltam körömcipőben, kisbundában sárga gumikesztyűben 20 perc alatt befedtem az 50 rózsa tövét egy nyikk nélkül.

Ezen a héten voltak/vannak a mikulásünnepségek az iskolában/bölcsiben. Ezekre az eseményekre az anyukák kitesznek magukért és felvonultatják nagymama receptjeit. Egymást túllicitálva sütik a jobbnál jobb házi csodákat.
Nem, én eleve nem is akartam labdába rúgni a sütéstudományos mutogatóversenyen, de azért szerettem volna Annának valami olyat adni, amihez több közöm van annál, hogy saját kezűleg vettem le a boltban a polcról. El is határoztam, hogy majd gyorsfagyasztott levelestésztába teszek egy kis lekvárt, mint a múltkor, aztán megsütöm. A múltkor ugyan kifolyt a lekvár 80%-a a tepsibe, de majd most hátha ügyesebb leszek. (BruHaHa). Este 8-kor, lefekvésre készülve dög fáradtan el is újságoltam Annának, mire fintorogva csak ennyit mondott: "Jó, csak most kevesebb tésztából csináld, mint a múltkor". Kérdezem: "Nem volt finom?". "Egyáltalán nem". Erről ennyit, gondoltam, úgysem volt kedvem 11-ig sütögetni. Igy hát reggel feltettem Annát az iskolabuszra, majd kövér gázzal a boltba, két kuki, egy zacskó mandula nejlonzacsi, kövér gáz a busz után. Éppen odaértem mire sétáltak be a aulába a gyerekek, és a kezébe nyomtam. Este ugyan pironkodva hallgattam a beszámolókat tortákról, rétesekről, pogácsákról, krémesekről, de hála istennek nem a sajátjukat kellett megenni, hanem mindent megosztottak. :)
Holnap lesz a bölcsis rendezvény, ahová külön megkért a bölcsisnéni, hogy mindenképpen házi sütésű sütit vigyünk, mert a mikulással együtt látogatást tesz a polgármester és a fél egri képviselőtestület, akiknek "meg kell mutatni milyen családias itt a bölcsiben a légkör". Most éppen este fél 10 van, este 6-kor még megvolt a lendület és a tegnap esti kiolvasztott levelestészta a hűtőben, de annyi minden történt azóta, ami sokkal izgalmasabb és felemelőbb volt, mint amivel a teljes konyhai eszköztáram és a konyhai terület 80%-ának összekoszolásával kezdődő, földön sirással végződő sütési próbálkozásom kecsegtetett.
Igy hát már látom a Született Feleségek-be illő holnap reggeli jelenetet, ahogy villámgyors és értő szemmel mérem fel a bolti kinálatot és zsákmányolom le a lehető legjobban házi sütire hasonlitó objektumot, majd a parkoló egy sötét, kihalt zugában foggal tépem le róla a nájlon boritást, lopva körbepillantok, ibolyákkal szegélyezett porcelántányérra boritom, finoman tecsós zacsival fedem, mint a nagyok, és óvatos, tenyéren hordozó technikával belibbenek a bölcsibe. Természetesen Fütikét felveszem a másik karomba és előveszem a mintaanyuka nézést, aki szivesen áldozta magát fel tegnap este a családi oltáron elektromos sütőn. 

 A kisfiam élelmiszer fetisiszta. Már kiskorától fogva nem igazán értettük miért nem szereti a plüssállatokat, és miért szorongat a kezében olvadáspontig túrórudikat, pez cukorkákat, gumimacikat. Aztán amikor vonzódni kezdett élete első kempingsajtjához, baljós sejtelmem beigazolódott. Egész délután a kezében szorongatta, elvitte fürödni, fogat mosni, és napokig azzal aludt. 3 nap elteltével tudtam kilopni az ágyából, mikor elfelejtette magával vinni a bölcsibe. 
Aztán az ámokfutás folytatódott egy macis mézzel, egy citrommal, egy virslivel, most pedig ragaszkodása tárgya éppen 1l csokis szójatej. Délután kaparintotta meg, mikor a cipős szekrényre tettem hazaérkezéskor. Azóta nem engedte el. Álmában felsirt, valamit keresett a kezével, és először nem értettem mit mond, de addig ismételgette, mig meg nem értettem: "Hol van a tejem?". 
Kár, hogy rossz a fényképezőm. Senki nem hinné el, ahogy alszik a mikiegeres takarója alatt és a hóna alól kikandikál egy alpro feliratú tetrapack doboz.
Vannak dolgok a gyereknevelésben, amikről anyáink nem meséltek...
 

 Tényleg olyan az életünk itt a társasházban, mint egy szappanopera. És azt gondolnád, hogy a felnőttektől, de nem. A gyerekektől.
A nagyok kb egyidősek, 3 lány és 1 fiú. Na ami köztük folyik, az nézettségi rekordot döntene a brazil sorozatok kedvelőinek korosztályában. Az egyik nap Bence szerelmes Julcsiba, ezért nem játszanak Annával és Lillával, akik megsértődnek és szövetséget kötnek, hogy soha többet nem barátkoznak velük. Másnap Bence a Lilla anyukájának a kocsiját választja az Anna apukájának kocsija helyett, hogy elvigye a buszmegállóba. Ezért Anna megfogadja, hogy egyikkel sem barátkozik többé. De az iskolában Bence elmeséli Annának, hogy Lillával a kocsiban sugdolóztak és Lilla csúnyákat mondott Annára, ezért többé nem lesz a barátja. Szövetséget kötnek, hogy Lillának soha többé nem lesznek a barátai. Másnap Lilla és Anna, akik mellesleg a legeslegjobb, örökre legjobb barátok minidiszkót szerveznek, de Bencét nem hivják meg, mert folyton sir, és beárulják az anyukájának, hogy rossz volt, hogy ne engedje el a minidiszkóba. A minidiszkó után Lilla Annánál is alszik, de másnap reggel Anna megsértődik, mert Lilla csak Fütikével foglalkozik, vele meg nem. Ezért elhatározza, hogy megbosszulja, felkiséri Lillát és csak Gergőkével, a Lilla tesójával foglalkozik, Lillával meg nem. Délután elmondja Julcsinak is, hogy többé már nem barátok Lillával, és amikor Lilla kijön az udvarra méltóságteljesen elfordulnak tőle, aki sirva fakad, de az anyukája tanácsára nem foglalkozik velük, hanem biciklizni kezd, amihez hamarosan Bence is csatlakozik, mert az a kedvence. Anna és Julcsi egy darabig babáznak a lépcsőn és közben szövetséget kötnek, hogy soha többé nem barátkoznak Lillával és Bencével, de pár perc múlva nekik is bicajozni támad kedvük és négyen együtt biciklibemutatót szerveznek, amire már együtt gyártják a meghivókat.
És most még csak 4 napot meséltem el. Itt lakunk 2 éve. És Anna mindig elmeséli és én mindig végighallgatom és mindig nagyon érdeklődően visszakérdezek (ügyelve, hogy el ne tévesszem ki az éppen aktuális nembarát), mert szeretném, ha majd 8 év múlva is elmesélné, amikor majd a szövetségeket szexel és alkohollal pecsételik meg. 

Végülis majdnem eseménytelenül telt el az apuka kupa. Mármint, ha nem számitjuk eseménynek az apukák focizását, de az nem esemény, hanem a háttértörténés. Na mindegy, ebbe ne menjünk bele.
Úgy van megoldva a tornaterem, hogy a folyosó felőli oldalán két sor bordásfal védi a nézőket, leginkább attól, hogy bármit is lássanak. Tehát a drukkolás kicsit késési fázisban volt. Ha az ellenfél szurkolótábora Hőőőőzött, akkor mi Hurrázni kezdtünk, ha Hurrázott Hőőzni. Néha, amikor az előttem tornyosuló bordásfal két vége között szaladtak el a fiúk, boldogan kiáltottam a gyerekeknek, nézzétek ott van Papa, Fütikét fel is emeltem, hogy lássa, de mire ez megtörtént, már rég a pálya másik végében voltak. Azért folyamatosan orditottunk, hogy "cé cé cé első cé". Annát igazából a meccs a legkevésbé sem érdekelte, úgyhogy leggyakrabban háttal a pályának orditott két ropi szájába tömése között.
Mivel 14 évesen az Edda koncerten üvöltöttem utoljára ennyit, a hétvégén csak nagyon szolidan tudtam gyereket fegyelmezni. Rövid hörgő tőmondatokban. 
Naszóval harmadikok lettünk, de ez nem apán múlott. Kicsit visszafogottan vett részt az eseményen. Kb 7 és 10 perc között játszott a 4 meccsen. De nagyon büszkék vagyunk rá, tényleg nem sok nagyapa volt. 

Azért csak majdnem eseménytelenül telt a nap, mert Fütike elveszett. Egy pillanatra nem figyeltem oda, és az udvaron bottal üthettük a nyomát. Először Annával rohangáltunk körbe-körbe az iskola körül és kiabáltunk neki, aztán stratégiát változtattunk, szétváltunk. Ő bent, én kint. Na Annát annyira felajzotta ez a történés, hogy Fütike keresése helyett büszkén elújságolta a nagy hirt minden barátjának, és minden barátja anyukájának. Persze megértem, én még mindig szeretek menőzni azzal, hogy apám elhagyta az öcsémet Pesten metrón, és apa is szeret. Hát ilyen család vagyunk. Szóval sok hasznát nem vettem a lányomnak, de legalább részvétben nem volt hiány, amikor elindult a katasztrófaturizmus és sorban jöttek ki az udvarra az anyukák, apukák, gyerekek megnézni a műsort. 

Végül előbújt a kisfiam két épület között egy autó mögül, arcán boldog, megelégedett mosollyal, és megfogta a kezem, hogy mutat valamit. Mivel még csak 2 hete szobatiszta, nem tehettem meg, hogy nem örülök vele együtt a kis kupacnak, amit a rejtekhelyén készitett amig én magassarkúban, 20 ember kaján vigyorától kisérve rohangáltam körbe-körbe az iskola kertjében. A fülébe súgtam, hogy nagyon ügyes, és hogy ne mondjuk el senkinek, majd azt hiszik, hogy egy kiscica volt. Ha nagyobbacska kutyát mondok, az életszerűbb lett volna, de nem akartam a lelkébe tiporni. Tehát a szövetség megköttetett, és kéz a kézben bújtunk elő, amely kezet el nem engedtem többet a nap folyamán. 

 Mindjárt indulunk az "apuka kupa" nevű rendezvényre az iskolába, ahol a gyerekek apukái és nagypapái fognak focizni. Ez egy óriási esemény, apuka kupa lázban ég egy hónapja az egész iskola. Anna Göndi Papával fog felvonulni, akit ugyan évek óta nem láttunk focizni, de állitólag szokott. A rossz nyelvek szerint focipálya agressziója is fel-felüti néha a fejét az öccseim focimeccsein, de ha jól tudom, eddig még nem okozott súlyos testi sértést. Őszintén remélem, hogy nem a 7 éves unokája elől fogják bilincsbe verve elvinni...
Amúgy az öreg, ősz szakállú nagyapáról tudni kell, hogy 1. nem szakállas, 2. nem érzi magát öregnek. Télen fapados szoliba jár, a tetőn szokott napozni, hogy nehogy elveszitse fiatalos barna kisugárzását. Minden nőnemű lényre hatással van, a 20 éves barátnőim belepirultak a nézésébe, az összes tanárnéni, óvónéni, bölcsisnéni, boltosnéni, ápolónéni kigombolja a felső gombját a blúzán ha meglátja.
Szóval ilyen apaképpel nevelkedtem én. 
 

 A férjem 7 évvel ezelőtt úgy döntött, hogy engem választ. Ezzel a felszereltséggel, amilyen vagyok. Akkor még nem tudtuk hogy fog ez működni gyerekekkel, háztartással, munkahellyel, háziállatokkal, rokonokkal... Hát igy...

 A modern gondolkodás jegyében tegnap, azaz hétfőn (minden szokásváltoztatás hétfőn kezdődik) elhatároztam, hogy leszoktatom csemetéimet a mértéktelen tv nézésről. Had fejlődjön a szociális érzékük. Én nagyon modern vagyok, és tele vagyok energiával, erős az idegrendszerem is, de azért erre nem voltam felkészülve. 

Tegnap még csak gyakoroltak, de mára annyi levezetnivaló energiát gyűjtöttek a gyerekeim, és annyira esős idő volt kint, hogy mindent a lakás és az idegrendszerem rommá döntésében éltek ki. Már hazafelé a bölcsiből, a kocsiban elkezdődött a móka. Fütike a még reggel pohártartóba öntött kakaójába mártogatta az ujját, majd békésen leszopogatta. Ezt megunván a reggel megkezdett minipogácsát tördelte apró darabokra, áztatta bele és osztotta szét: "Ez Pampié, ez anyáé, ez apáé. Anya, ez a tiéd, anya, vedd már el!". "Nem tudom kicsim, most vezetek"...vészjósló csend..."Anya, majd ott lesz a földön, ha kéred." 
Nem is mondtam soha, hogy csodálkozom miért koszos állandóan a kocsim. 

Délelőtt vettem Annának egy tengerimalackát a másik mellé. Már nyáron megigértem, mikor megtanult biciklizni, hogy kap. Minden egyes tanulási fázisért megkapta egy-egy testrészét. Mikor először ment 1m-t eesés nélkül, megvolt az egyik lába, mikor először kanyarodott, a másik lába, és igy tovább. Tudni kell a lányomról, hogy elég nehezen viseli a tanulással járó nehézségeket. Ez nem is csoda, hiszen születésétől kezdve azt hitetjük el vele, hogy tökéletes és mindenben a legjobb és mindent a legszuperebbül csinál. Ezek után minden alkalommal döbbenten veszi tudomásul, hogy mégse. Tehát rá kellett jönnöm, hogy ilyen esetekben nem segit a könyörgés, nem segit a veszekedés, se a biztatás, se a jó példa, se semmi, ami a koránserdülő hatévesek nagykönyvében meg van irva. Egy dolog segit, a zsarolás. Érzelmekkel, élelmiszerrel, játékkal, kisállattal, a helyzettől és a reagálási sebességtől függően. Szóval igy szerzett Rózsaszirmocska magának a nyáron lábakat, fejeket, szemeket magának. Kicsit morbid lett a végeredmény 6 lábbal és 2 fejjel, ilyet nem találtam semelyik állatkereskedésben sem, hiába kerestem novemberig, tehát maradt a hagyományos. 
A kereskedésben viccből, csak a társalgás kedvéért megkérdeztem kell e valamire figyelnem mikor összeeresztem őket. Én ezt a viccelődő társalgást még csak tanulom, és nem igazán megy jól, úgyhogy az eladóházaspár komor arccal összenézett, és némi hatásszünet után csak ennyit mondtak: "Azért figyeljen."
Mivel van egy hörcsögös, családi gruppenes, családi durvulásos múltam, komolyan kellett vennem a fenyegetést. Tehát az állatot hazahozván 25 percet ültem lélegzetvisszafojtva a ketrec előtt, majd mikor láttam, hogy elég békés a helyzet, visszamentem dolgozni. De mire a gyerekekkel hazaértem inába szállt a bátorságom, úgyhogy megkértem őket, várjanak az ajtó előtt még előkészitem a meglepetést. A fejemben brutálisan véres állathorror jelenetek jártak, amitől meg akartam kimélni őket, de ezzel a marketinggel nem lettem volna nyerő náluk. Szerencsére a jószágok békésen legelészték a lóherét, úgyhogy megkönnyebbülve engedtem be a 12 éven aluliakat a lakásba. 

A gyerekek rekordközeli, kb 23 perc alatt vágták rommá a lakást. Mivel tévén szocializálódtak, no meg rajtam, nem erősségük sem a rendrakás, sem a hosszabb ténykedés ugyanazon dologgal. SZóval a 23 perc alatt játszottak a két malackával és 3l forgáccsal, a felfujhatós krokodillal zokniteniszt, kukásautóval és jengával valami téglahordófélét, más autókkal karambolozósat, segitettek nekem a főzésben, ceruzát faragtak, rajzoltak, majd megpihenvén Anna leült az ebédlőasztalhoz olvasni. Eközben Fütike csendben volt, ami minden anyuka tudja, 3 éves korban nem jelent jót. 
Néhány perc múlva boldogan szalad hozzánk. "Anya, megszáradt!" "Mi?" -kérdezem hasonló örömmel, gondoltam, ha megszáradt, akkor már túlvagyunk rajta, bármi is történt a vészjósló csend idején. "Gyere, megmutatom." És ragyogó arccal megmutatta az alkoholos filccel készitett rajzát az ajtófélfán...

Ide tartozik, hogy a fiam két legkedveltebb szórakozása a rajzolás és az elbújás. Tehát ésszerűnek mondható, hogy a lakás összes potenciális búvóhelyén kezdetleges, a legkülönbözőbb eszközökkel készitett rajzok vannak. Szerencsére a fiam a rajztanárokat megszégyenitő kreativitással váltogatja az eszközeit, hogy fejlődjön az esztétikai érzéke, ezért találhatóegy krétával készitett 8-as a WC alatt, zsirkrétaszivárvány a villanykapcsoló alatt a falon, ketchup lenyomat a radiátor felett, filctoll figurák saját combon, arcon, kézen, fülön hetekig. Van egy csodaszivacs nevezetű vileda termék. Hasznos...

Utána már csak a fürdőszobát úsztatták el, de szeretem azt a 30 percet. Bármi is történjen odabent. Ajtó résnyire nyitva, hogy a durva testi sértés hangja és a 10 centi feletti vizszint kijöjjön, a többi nem érdekel. Leülök és élvezem a nyugalmat. Most jó fejek voltak, mert nem játszották sem a vizes mosdókesztyű plafonra feldobálós játékot, sem a kád szélén körbemenős, beugrós, hullámzós vergődő hajótörötteset. Békésen mosták cipőtisztitő szivaccsal a kád oldalát és a csempét, aztán beletettek néhány elemes játékot a vizbe, főztek egy-két whisky-kólát meg vadast, és már vehettem is ki őket. Fütike pedig csak 1x szaladt be a szobába valami játékért és vágódott hanyatt a vizes parkettán. Végülis veszteségmentesnek mondható az este. 

Na de most már alszanak, Fütike kedvenc helyén az ágyneműtartóban, Anna félig ülve, hajában maradt a 2cm vastag gumi most látom...kettőjük között a szoba közepén, mert persze összevesztek rajta, a disznócskák a ketrecben. Jóéjszakát nekem is.