Tegnap este a Pöttyös Panniban azt a részt olvastam, amikor a gyerekek elmennek a nagymamával kirándulni és szalonnát sütni. Annyira hangulatba kerültem, hogy mindenképpen tettekre kellett váltani az érzéseimet. Régi népi bölcsesség, hogy "okos anya nem nyársal két aprótalpúval a saját portáján". És a régiek engem motiválnak, igy hát felhivtam a barátnőmet, hogy este megyünk, biztositsa a helyszint, én meg majd vásárolok. 
Délután összeverbuváltuk a 4db túlpörgött, iskolai-óvodai koszton kiéheztetett lelkes aprótalpút. Amúgy 6 éve folyamatosan jár valamelyik csemetém valamilyen köznevelési intézménybe, de 6 év alatt nem volt olyan nap, hogy ne az éhhalál szélén kapjam vissza őket. Árnyalatnyi különbségek ugyan voltak. Van olyan nap, amikor még a kocsiig kibirják, és csak a kocsiban jön a haláltusájában verdeső kismadár, de van olyan nap is, amikor ölben kell elvinni a kocsiig, mert már csak annyi ereje van, hogy üveges tekintettel meredjen a távolba és elcsukló hangon megkérdezze: Hoztál anya valamilyen kaját? Vajon milyen képzettséggel veszik fel ezekbe az intézményekbe azt az embert aki meghatározza mekkora az a legkisebb adag, amivel még életben tartható a megőrzésre átadott egyed az anyja érkezéséig? 
Szóval az összeverbuválódott gyerekcsapat kifejezetten ilyen végső stádiumban volt már, ami egyrészt jó, mert nincs ereje forgalmas helyeken földön fetrengeni és torkaszakadtából üvölteni, hogy 'képes vagy éheztetni a saját gyerekedet?!", másrészt rosszabb, mint egy 12 tagú cigánycsalád a vasöntöde lomtalanitásakor, mert erejüket és fondorlatosságukat összeadva mindenhol csak a kaját keresik. 
Tehát együtt volt a szórakoztatásomhoz szükséges humán erőforrás. A helyszint is röviden bemutatnám: A barátnőmék éppen Magyarország legintenzivebb szélcsatornájába épitettek házat. Ha egy szélerőművet húztak volna fel inkább a helyén, már biztositanák fél Heves megye áramellátását. A kert éppen tűzzel, füsttel, ezeket körülülő háromévesekkel megtartandó jó hangulatú családi estéknek kedvez... Természetesen bármelyik éppeszű férfiember 3 perc alatt hazazavarta volna az egész társaságot, de épp nem volt egy sem a közelben. És ismét kiderült, hogy az éhség és az anyai sziv nagy és őrült tettek mindenáron való megvalósitására sarkall.
Először is kiagyaltam hogyan tegyem kalanddá a fagyűjtést egy 200 m2-es kertben, ahol a kerités mellett katonás rendben fel van kupacolva a tüzelő. De szerencsére városi gyereket könnyű táncba vinni. A múltkor tájfutást szerveztem a nappalinkban. A teniszmeccs a hálószobában pedig mindennapos. Hozzá vannak szokva a kompakt megoldásokhoz. :)
Szóval fát gyűjtöttünk, tüzet raktunk, mindenki csillogó szemmel várta mikor ébrednek már a tűzmanók, majd lángon szenesre sütöttünk 3 szalonnát, a gyerekek maszatosra ették magukat, itt-ott megégtek, lezárásképp a kerti faházikóba bevezették az áramot egy mérőszalaggal, aszfaltkrétával kifestették és családot alapitottak. 
Otthon a kimosdatásukat faterkára biztam inkább. 
Veszteség: bal tenyéren szúrtam magam a kéthegyű nyársbot mindkét hegyével, 8 napon túl gyógyuló égési sérüléseket szereztem mikor a kezemben tartott kenyérre próbáltam szalonnát csöpögtetni. 
Nyereség: nem nekem kell kárelháritani :)